Mindenkori útitársaim: hegyek,
völgyek és erdők, kik elpártoltatok
tőlem a történelem forgószelében:
utánatok szomjúhozik most a nyugtalan
lélek, az elernyedőben levő test, mely, mint
a fürgelábú őz, futna már felétek. De ím,
itt tart a szomorú kényszerállapot még: az
otthoni gondok tömege. – Itt a jó idő,
a tavasz felé nevető nap, a bőséges szabadság
sugarával s lám, mégis álmaimban bolygok csak
bennetek, mint holmi holdkóros az igézet után.
Úgy jelentek meg éjszakánként előttem, akár
szerelmes leányzó képzeletében a távoli
vőlegény, kivel álmában ölelkezhet
csupán a szenvedő vágyakozás.
Ó, mélyzengésű erdők, hegyek és völgyek:
megnőtt
karom ölelésre nyúl értetek, szemem nap-
sugárrá
válik s már is ott csillog bűvölő tájatok
felett, legyőzvén a mostoha világot, mely
gyökeret eresztett lábaimba, hogy végül
a képzelet nyisson utat nekem nyugtalan
vándorlásaim szépséges örömére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése