Egy madár áll a levegőben,
mint papiron az em betű –
lemásolom, leírom én is,
gondoltam, hisz oly egyszerű…
Lerajzolom, gondoltam, nyomban,
s már térdemen is a füzet,
de nemcsak madarat írt tollam,
hanem felhőt is és füvet
s az em és ef után a há jött,
háboru – írtam hirtelen,
két katonasír között ülve,
a Tabán-alji réteken.
Mert csatatér volt ez, nem is rég,
most gida szökken, tyúk kapar:
három békeév milliónyi
perce nőtt rajta lágy avart.
Avar – írtam hát, s rá, hogy: béke
és mégegyszer leírtam én
és harmadszor is ezt, hogy béke,
s aztán tavaszt, s aztán reményt,
mint régi költők, csak ily szókat
s végül persze, hogy: szerelem,
és hallom, húsz lépésre tőlem,
ezt verik ki a sineken,
ezt kopácsolja szeget verve,
amottan az a kis sereg,
mely napok óta hórukkolva
emelgeti a sineket…
Azt mondja kalapács a sinnek,
amit tollam a papiron?
Hát ettől olyan boldog lettem…
boldog…no ezt még leírom,
s elindulok, az eget nézve:
az a madár ott áll-e még?
De már csak mintha ág remegne,
úgy hajlong utána a lég!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése