Jean Moréas: Vessétek el a liliomot

Vessétek el a liliomot, rózsát,
a daltól és a zajtól félek én,
ne keljen fel a napfényes valóság
búcsúzó vágyam bíboros egén.

Ó! a lehelleted még csupa ámbra,
ó! ne tekints ily gyötrő vágyba rám,
mint éji pillangó a lámpa-lángba,
elégek a fáklyáid sugarán.

Ó! nincs mi csábítson, már nincsen oly csók,
ó! sose ontsanak lágy illatot
az ajkaid - ezek a drága korsók -,
a szívem alszik, a szívem halott.

Szívem jávorfa-koporsóba porlad,
viseli bánatát, e koronát:
derült nyugalmát a szegény halottnak
ne bántsd, ne bántsd, menj szeliden tovább.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/