John Keats: Köd múltán

Ha nem sír a köd már a sík körül,
és eltűnik a tél haragja végül,
jön egy nap Délről és a beteg égrül
minden picinyke foltot letörül.

A zord idő engesztelőn nevet,
a Május majd általveszi örökjét,
s úgy legyezi pillánkat a hüvösség,
mint rózsát az enyelgő permeteg.

És álmok intenek - egy szebb valóság -
érő gyümölcsök - bimbók, gyenge rózsák -
egy alvó gyermek halk lehellete -

a homokórán andalgó zene -
Sappho bús bája - ábránd, béke, hála -
ligeti csermely - s egy költő halála.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/