Oscar Wilde: Magdaléna sétája

Apró, fehér felleg nyargalja az eget,
a március arany virága nyíl a csendben,
nárciszt tipor a láb és a rigó, ha rebben
bojtos vörösfenyő megrezzen és remeg.

A reggeli szellőn illat száll tétován,
páráz a nyirkos fű s a barna, friss barázda,
köszöntik a Tavaszt a madarak, a garázda
örömmel ugrálnak a fák ágán-bogán.

Zsong a Tavasztól az erdő és a sűrű,
kipattan a futórózsán a rózsabimbó,
a sáfrány holdasan ragyog s körötte ringó
szalag gyanánt inog egy ametiszt-gyűrű.

Oly édesen susog fenyőnek a platán,
hogy az kacag-kacag s zöld köpenyét ledobja,
homályos rejtekén csillog a szilva lombja,
mint a szivárványfény a vadgalamb nyakán.

Nézd! A pacsirta most pókhálóval beszőtt
fészkéből fölneszel s szökell vidám körökben.
A jégmadár - kék láng! - már a folyóra röppen
s megsebzi mint a nyíl, a kristály levegőt.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/