Oscar Wilde: Endymion

A ligeten madár dalol
s arany a gallya, tiszta vér.
Bégetve mocorog az ól,
vadkecske jön a fák alól,
itt várom őt s ő tudja jól,
azt mondta tegnap, visszatér.
Hold! Fölkelő! Lágy sugarú!
Ó égi hölgy, lesd csendesen,
megismered a kedvesem,
bíbor lábán a sarú,
megismered, ha közelít,
mert pásztorbotja van neki
s mint a galamb, olyan szelíd,
barnák elomló fürtjei.

A gerle hallgat, csapodár
hímpárja elröpül tova. -
Farkas megy a prédára már
s a méh, a zümmögő dalár
a liliom kelyhébe vár,
a lanka halványviola.
Hold! Delelő! Szent sugarú!
Hágj föl' az égre s odafönn
nézd kedvesem, ha erre jön,
bíbor a lábán a sarú,
a homlokán lágy, barna haj,
kezébe horgas, görbe bot.
Mondd meg, hogy várom egyre, jaj,
lenn a tanyán már tűz lobog.

Hullong a harmat idelenn,
madár se szól távol-közel,
Faun sem cikáz a ligeten
s a nárcisz is, mint idegen
aranykapúját hidegen
bezárja és ő nem jön el.
Hold! Elfogyó! Bús sugarú!
Az édes, az édes merre ment?
Hol ajka, a bíbor, a szent,
a pásztorbot és a sarú?
Mért bújsz ezüstsátradba, mondd,
sűrű ködök mély rejtekén?
Ah, az ifjú Endymiont
te csókolod, nem én, nem én!

/Ford.: Kosztolányi Dezső/