Tompa Mihály: Mohok

Követségben két szál moh jött a
Tündérnőhöz s beszélt:
Te meggyógyítád a virágok
Fájdalmait, sebét.

Im, üdvözöltet általunk a
Mohoknak erdeje:
Hatalmad jóvoltát s kegyelmed
Éreztessed vele!

A mohok kisded népe közt él
Egy ősi hagyomány:
Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves
Valánk a bérc fokán.

Hasonlitunk is a fenyőhöz,
De ebben nincs öröm:
Mert alacsony, bus törpeségben
Tengődünk e kövön.

Tündér! add vissza kis mohoknak
Elébbi termetünk:
Hogy ismét a bércet borító
Sötét fenyves legyünk!

"Magas fenyves valátok egykor,
S vagytok kicsiny mohok:
Megbűvölés nehéz hatalma
Fekszik most rajtatok.

Szegény asszony élt hajdanában,
Táplálgatván magát:
S hogy száraz fát szedett az erdőn:
Egy abroncsot talált.

Gondolta: kulcsából kibontván,
Jó lesz ez is neki!
S hogy jobban a bugyrába férjen:
Apróra tördeli.

De amidőn magát kirúgta
Az abroncs: - hirtelen
Emberré változott, - az asszony
Se holt se eleven...

Nagyot nyujtózván szólt az ember:
Jó asszony köszönöm!
A bűvös bodnár kinozott meg,
Kivel sok a pöröm.

De szólj: mivel szolgálhatom meg
Szives jó'karatod?
S gyorsan felelt az asszony, amit
Ijedtében tudott:

Légy keresztapja gyermekemnek...!
Jó! - mond az idegen,
S hogy majd a vig keresztelőbe
Maga is elmegyen.

A lányka meglett, - s nőve szépen
Kifejlett idején:
Jobb keze volt anyjának, olyan
Szófogadó, serény.

Szivén szelidség, s hófehéren
Tündöklött homloka:
Látszott rajt' a keresztapának
Tündér-ajándoka.

De a szegény asszony beteg lett,
S elküldé gyermekét
Fürdőfűért, - melytől bajára
Könnyebbülést remélt.

Kiment a lányka és az erdőn
Gyógyfüveket szedett:
Midőn az irigy fenyvek össze-
Sugtak feje felett:

No lássátok! fű és virág itt
Most is gyéren terem...
Jertek bosszúljuk meg magunk e
Pusztító gyermeken!

S földig borulva lombjaikkal
Az ösvényt elfedik:
És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy
Szélvész kerekedik.

S hogy fel s alá ijedve futkos
Az eltévedt leány:
Az ág megtépi köntösét, és
Sebet karmol nyakán.

Sír a lány: hogy húzom ki itt, a
Félelmes éjszakát?
Ki visz anyámhoz? s egy közel hang
Felel: keresztapád!

Nyájas, jó embert lát a gyermek,
Kezében görbe bot:
Haza vezetlek én leányom,
Ne búsulj, légy nyugodt!

Aztán botjával nagy keresztet
Rajzolt a levegőn...
Mire a zúgó fenyveseknek
Csak a hült helye lőn.

Apró, zöldes moh lett a földön,
Hogy, ki abba jár:
Ne tévedjen meg sűrejében
A legkisebb bogár.

Valátok zúgó büszke fenyvek,
Most törpe kis mohok,
Mig évei a bűvöletnek
Eltelnek rajtatok!"