Percy Bysshe Shelley: Fohász a Nyomorhoz

Ülj mellém! - ne légy komor,
árny-ruhás, setét Nyomor:
halk arám, félénk, mesés,
gyászoló hölgy, szende és
isteni Kétségbeesés.

Ülj mellém! - ne légy komor:
bár engem bú zsarnokol,
én vagyok víg társad, én.
Ámde fődön méla fém,
gyémántból bú-diadém.

Hogy ki vagy te, jól tudom,
bátya én, s te a hugom:
szűk kamrába énvelem
éldegéltél csöndesen,
s élni fogsz egy életen.

Amit járunk, zord az út,
édesítsük, jöjj, a bút,
hogyha a vágy haldokol,
csak szeress s vigaszt hozol,
mennyé válik a Pokol.

Ülj mellém! - de dőlj le már,
most kaszált, friss széna vár,
szöcske cirpel vidoran -
és mint dallamos folyam,
bús időnk vígan rohan!

Fűzfa csókunk sátra lesz,
két karodból párna lesz,
illat és dal ránk lehel,
eltakar, mint lágy lepel
és álomba renget el.

Jaj4 hogy lüktet hűs ered,
szived titkosan szeret.

*

Suttogsz, könnyed árja foly,
és a szíved zakatol.

Csókolj: - jaj, de hűs e száj,
ölelésed is de fáj -
a karod lágy és hideg:
hallom a könnyűidet,
mint fagyott ólom zizeg.

Nászi ágyba jól siess,
lenn a sírban oly kies:
éjbe búj a szenvedő,
a felejtés szemfedő -
lágyan alszunk én meg ő.

Két karoddal most szoríts,
csókjaiddal most boríts:
míg e szörnyű, néma kéj
el nem oszlik, és a mély
álom átfog, a nagy éj.

Aztán hosszan álmodunk,
elfelejtve bús odúnk:
nézz a boldogságra, föl,
bús, setét Nyomor, ki öl,
álmodj az élet felől.

Az árnyas komédián
csak kacagj, csak légy vidám,
holdsugáros árnyba kint
fellegek csapatja int
és az eb reá csahint.

Az egész világ csupa
zagyva árnyék-figura,
mit egy játszó keze tol -
tréfaság, mely összefoly.
Hol vagyok én? - És te hol?

/Ford.: Kosztolányi Dezső/