Gyorsabban, mint az elfutó nyár,
mint ifjúságunk, mely muló már,
mint csókos éjszakánk, a sóvár,
jöttél és mentél, vége van.
S én, mint a föld az őszi sárba,
és mint az éj, álomra várva
és mint a szív, a bús, az árva,
magam vagyok, magam, magam.
A fecske Nyarat újra látom,
a bagoly Éj ül majd az ágon,
de a vad hattyú, Ifjúságom,
elszállt tevéled, édesem.
Szívembe csak jajok teremnek,
az éjet érzem végtelennek,
zöld lombokat szegény telemnek
nem lelhetek már sohasem.
A nászi ágyra liliom kell,
matrónának szelíd szirom kell,
holt lánynak rózsa, milliom kell,
de énnekem árvácska kell:
ó, jöjjetek és nem zokogva
szórjátok eleven síromra,
tekintsetek sötét sorsomra
s feledjetek, barátok, el.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése