Kényes szél és néha sós víz csap rám,
s tart a tenger, e roppant kék tömeg.
Imbolygok a hajó nedves tatján,
korlátnak döntve két könyökömet.
Csicsergő habok, mint a madarak,
nyüzsögnek lent a nagy fészek ölén.
Mim van? Csak ami épp rajtam maradt,
s szemeid fénye ragyog még körém.
Mi az hát, ami itt is összefűz
bennünket? Érzem, ahogy jössz velem.
Alattam víz, szívemben ég a tűz –
két összeférhetetlen őselem.
Úszok kis pontként a nyílt tengeren,
s tudom, átölel két meleg karod.
Rokon a végtelen s a szerelem,
és mindig élek, ha te akarod.
Végtelen itt a tér és kis parány
az ember. De jó itt gondolni rád!
Mert itt érezni meg csak igazán,
hogy kettőn bukik vagy áll a világ.
Itt, ahol az a szépség, ami nincs:
az űr – a messzeség kéklőn remeg.
A végtelen is börtön, ha kilincs
nem lenne hozzá forró kis kezed.
Mert te súgod: ami szép, ami jó
és ami élet, mindhez hű legyek.
Hogy – míg alattam dohog a hajó –
fogjam be ujjammal a fülemet,
s hallom, mondod, csukjam be szememet,
mondván: „ itt vagyok, most ne nézz vele…”
Te vagy így is, mint vágy s emlékezet,
a végtelenség gyönyörű érzete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése