Poros utadon állj meg, utazó,
hallgasd – az égen víg pacsirta szól.
Fekete szántások fölött lebeg,
s nem hagyja el az édes éneket.
Ahol szántanak, mintha mindig ott
fújna világgá trillás dallamot,
olyan szívből, mint síró muzsikán
szerelmeseknek dalt húzó cigány.
Sárga a nap és hűsen kék az ég,
de csivitolja fönt az énekét.
Széltől a tépett nyírfa nyekereg,
a folyó tükrén fűzfalevelek.
Messze északon csillan már a hó,
de zeng magasan a pacsirtaszó.
Hallgatja, aki szánt és aki vet,
kocsisok, csőszök, őrző-gyerekek,
s pereputtyostul, rozzant kocsiján,
lyukas kalapban a teknőscigány:
én is, szomjasan, messzi utazó:
milyen gyönyörű a pacsirtaszó.
Jön már a hó, de elmegy majd a tél,
és ez a dal is újra visszatér:
csípős tavasz lesz, fodros vadvizek,
s fönt az égen, mint pici jancsiszeg,
pacsirta áll, - hisz újra szántanak,
vetők járnak a tág egek alatt,
s hozzájuk mindig van szava, dala,
akkor is, ha a május madara.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése