Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a hold.
Fehérlett rajta a virág, -
azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.
Magasbanyúló házfalak
között, fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.
Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj,
susogó hullámaival
jött, kúszott közelébb.
Két holdfénybe burkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg és összebújt.
S a csillagos fehér szirom
ott pattyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.
Gyönyörű kép: a költő ha
a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le:
két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,
a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik –
Virágszóró cseresznyefa,
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.
Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is, ha majd
fejökre hull a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése