Somlyó Zoltán: Friderika

Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika
volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt és soha nem aludt,
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.

És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott:
ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott.
Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen,
miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.

A kamrát minden jóval megtöltötte két keze,
csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze.
És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő...
Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.

Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó,
hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt,
be jó.
S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik,
megsímogatta sorban mindhatunk kis fejit.

S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár,
sötét szakálla zúzmarás, két mély szeme sivár:
anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka -
gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.

Kivette lágyan a kezéből az ernyőt, kalapot.
S a fáradt embert látva, az ajkába harapott.
S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény
anyám,
És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán...

Vacsora közben megeredt a szava kedvesen:
"Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje
sem."
Így könnyitette meg apám nyakában az igát -
"Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni
Zoltikát..."

...És aztán jött a malmozás a fehér papiron -
Ó, szinte már a könnyem hullt ki, amíg ezt írom.
És aztán édes csókja...és a zsalu...és a hold...
Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika
volt.