Fodor József: Anyám

Elgondolom sokszor, milyen lehettél,
Hogy szőke voltál és szelíd, tudom,
Mert gondjaidból túl hamar letettél
És elsiettél a sötét uton:
S milyen lehet anyásan, nem is értem,
Annak lenni, kit ilyen gond ölel,
Mint ki nem is embertől jöttem: éltem,
Nem volt, kinek a zsenge szív felel.

S elgondolom, vajon milyen lehetnél,
Hisz élhetnél még, mint annyi jó öreg,
Meleg szóba s lágy ujj közé temetnél,
Ha lelkemet a bánat dúlja meg.
Milyen lehet az is, hogy panaszolhat
Anyjának férfi, nem ismert nekem,
Lettem korán mostohája a sorsnak,
A nagy világban árva, idegen.

Szelíd magad hamar elvitted innen,
Rám hagytad telt, túlérző szívedet,
S durva az élet, nincs irgalom ebben,
S jaj annak, ki érzőn született.
Tipró baromnak öklös kénye gázol,
Ütik, ki jobb, azt, ahol üthetik,
Vagy megtörik a szív, szép induláskor,
Vagy mint a többi, megkeményedik.

Mint egy sóhaj, mi messze száll a szélben,
Mint orkán árján a lágy lehelet,
Oly messze tüntél el az idő-mélyben
S messze hozott a sors el engemet.
Még sírod is idegen ott, a kertben,
Amerre vándor lábam nem mehet,
Élő szívedre szívem nem tehettem,
Sem most hantodra fáradt fejemet.

Azért jó kéz kinyúlt a mély időben,
S - talán te küldötted - törődött velem,
Lelkem ürét, mit úgy hagytál te, sebben,
Bebalzsamozta szelíd szerelem.
Estelen, félszeg léptem támogatva
Váratlan rám bukkant jó mostohám,
Ápolva, vert szívemre simogatva -
Fiadért most áldd meg őt is anyám.

S akárhogy is, az órák elperegnek,
Ki szenvedett és ki nem szenvedett,
Egy helyre tér a vén s a gyenge gyermek
S nőnél mélyebb kar ölel engemet.
Édes, meleg vággyal majd amaz órán
Fiad, kit karod sohse ringatott,
Ajkad érzi a rögben, mely lehull rám,
S kebled a mély, lágy földben, a halott.