Zsombor Zoltán: Mese az árva Jánosról

Mikor szerető édesanyját a sír mélyébe eresztették s elföldelték, János, a kis János egyedül marad, az ő nagy szomorúságával. Egyedül maradt a csöndes házban, egyedül, ebben a nagy, zajos világban.

Könnyűi kimardosták szemét, szívét szorongatta valami s teste meg-megremegett olykor, néha, ha arra gondolt, hogy ezentúl egyedül kell élnie, szülő, testvér nélkül. Mert Jánosnak nem volt senkije, de senkije; olyan árva volt, mint a sötét éjjel hullott falevél...

S hogy már sírni sem tudott, csak a néma csuklás fogta körül torkát, - odaült az ablakhoz, két kezére fejét horgasztotta és elgondolkozott.

Végigvillant agyán egy sereg jó, kedves, édes ember: a nagyanyja, nagyapja, az apja s az édesanyja, akik immáron a fekete föld „szomorú” lakói. De vajon szomorú lakók-e? Vajon visszafáj-e még nekik az édes otthon, a családi ház, az élet, az öröm? Mert János szentül hitte, hogy ott a föld alatt az anyjának, az apjának és mindenkinek a szívét mardossa a bú, a fájdalom, hogy itt kellett hagynia földi életét. És János előtt elvonult az ő örökkön-örökké dolgozó édesapja, fáradt, lomha testével, amint szerszámait cipeli. S jött utána édesanyja. Látta ismét a mosóteknyő előtt, szép kezeit sápadtra mosva; látta a kemence előtt, mikor süté az áldott kenyeret és a friss lángost, amihez mindég annyi öröm és várakozás tapadt! És János látja még dolgozni anyját, látja addig, míg egy újabb kép nem tárul elé; hol egy utolsó ölelés után szakítják le gyermek-testét az anyjáról...

De akkor mást látott János... Idegen házat, idegen tűzhelyet, idegen gyermekeket. Sok kedves apróságot, amint anyjuk és apjuk ölébe hajtják fejüket, nevetnek, vidáman, nagyon vidáman... János sírni tudott volna, zokogva leborulni a tiszta padlóra és csókolgatni hosszan anyjának még ottmaradt lábnyomait; de nem volt sem könnyűje, nem pedig ereje. És, mikor nagyapójára gondolt vissza, az örökké mosolygós szemű édes nagyapjára, az ajtóra valaki furcsát koppantott. Meglepődött, az ajtóra bámult s halkat sikoltott János.

II.

Bejött pedig egy ősz szakállú, ráncos arcú öregember, éppen olyan, mint volt nagyapó.

Nem köszönt, semmit sem szólt, csak nézte, egyre nézte Jánost. A fiú előrehajolt, két keze összekulcsolódott és halkan suttogta az öregember felé:

- Nagyapó... jó nagyapó...

Az öregember szomorúan mosolygott, de a világért sem szólt volna valamit; - hallgatta tovább a fiút.

- Nagyapóm... – kezdte megint János – jó nagyapóm, mindég tudtam, hogy egyszer el fogsz jőni... egyszer... Eljössz, amikor mindenki itthágy: eljössz, hogy megvigasztald a te kis unokádat. Látod, nincs senkim, se anyám, se testvérem... Árvánál-árvább vagyok. Itt járok-kelek a magányos házban s úgy rémlik folyton, mintha a légy zümmögése az anyám köhögése volna s mintha a légy zümmögése az anyám köhögése volna s mintha a szú halk kopogása anyám lépésének zaja. Úgy fáj mindez nekem, nagyapóm! Hozzád fordulok, kitárom feléd két karom: nagyapó, nagyapó, vígy engem is oda, ahonnan te jöttél, vígy’ az édes anyámhoz!

Kitárta két karját s odaomlott remegő térdekkel az öregember lábai elé. S az öregember végigsimította hosszú, hófehér szakállát, amire elsimultak arcán a ráncok és jóságos meleg tekintetű lett. Aztán lehajolt, karjába vette Jánost és végigfektette az ágyon. Sokáig, hosszan nézte a fiút. Majd megint a karjára vette és vitte az ajtó felé. De János az ajtóból még visszatekintett a szobába és nagyon meglepődött, mikor az ágyán ott látta fekve – „önmagát”. Annak a „Jánosnak” viaszszínű volt az arca, mint a halotté... Aztán nem látott többet, az öregember vitte, vitte, egy ösmeretlen világ felé...

Elmúlott az éj, eltűnt a sötétség és János a nagy fényességben találta magát. Ott volt ő, ott fönn, ahol csak a lelkek élnek. János csak lihegett és egyszerre meglátta az anyját, az apját és mindazokat, akiket nagyon szeretett s akik itt hagyták a földet.

Amerre ment, csudálkoztak és azt mondták János felé:

- Ily korán a sírba vágyott!

- Mily fiatal!

- Éretlen; még nem is élt, nem is dolgozott, nem is szenvedett...

Egy angyal meg így szólt:

- Még nem érezted fiam, a földi kínt! – és végig simította a fiú homlokát. – Itt az anyád nem fog megismerni, mert nem kóstoltad végig, mint ő, - a földi életet...

Elsuhant mellette és János az anyjához került. Az édesanyja őróla beszélt, többeknek, sok hozzá hasonló lélekhez.

- Az én árva fiam, szegény, egyedül maradt. De ott marad mellette örökké, az anyja, az apja munkája s az ősei emléke, ami biztatni, bátorítani fogja egy szép életre. Erős, kitartó fiú az én Jánosom, s habár forróbbnál forróbban szerette anyját, én tudom: dolgozni fog a jó emberekkel, megőrzi apáinak házát és házának tisztaságát: Dolgos ember lesz az én fiamból, istenfélővé teszi őt a hit és keménnyé avatja az árvaság...

Az anya nem látta itt Jánost, ő csak akkor látja, ha a Földre néz, boldogan. De János mindezt megértette és tudta már, hogy ott fönn, a mennyekben, csak cél nélkül bolyonghat, meg elhagyatottabban, mint a földön...

Mikor a szemét kinyitotta boldogan, - asszonyokat, férfiakat látott az ágya előtt. Szomszédok, akik eljöttek megsiratni az árva gyermeket, akiről már ők is azt hitték, hogy édesanyjához szólította az Isten. S hogy látták a mosolygó fiút, ki-ki eltávozott és hozott az egyik fehér kalácsot, a másik fűszeres hús levét, a harmadik mást hozott, a negyedik és a többi s letett valamit az asztalra. Mondották aztán mindannyian, kedves szeretettel:

- Fogyaszd el egészséggel, mi fiunk, János!

És János nem tolta vissza valamennyi ajándékot, mint valamikor tette, hanem sorra csókolta a jóságos kezeket.

Aztán apró gallyat dobott a kemence alá, - tüzet csinált. Az egyik ember eközben fogta az ásót, hogy megmunkálja egy kissé a kertet. De János szelíden elvette a szerszámot és ment ő maga, ki a kertbe és dolgozott úgy, ahogy anyjától látta.

A szomszédok csudálkoztak, s amikor ki-ki hazafelé vonult, utánuk szólt a jó embereknek:

- Az Isten segítse és áldja meg mindnyájukat!

Azok visszafordultak és feleltek:

- Téged is segítsen és áldjon az Úr, fiunk!

És ekkor János egy pillanatra letette az ásót, hogy imát rebegve fölnézzen a magas, tiszta égboltra. S hogy levett kalappal állott ott az árva gyermek, - hallani vélte, mintha az édesanyja susogta volna fentről a földre le, hogy:

- János... János...

/Forrás: Cimbora, 1922/