Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:
szívből szerettem én az örömöt s a dalt, -
szívből szerettem én az örömöt s a dalt, -
hadd lássa a jövő, hadd mondja el az ének:
mily kevés volt nekem e víg világ, az élet.
A munkás rétet és tanyát figyeltem én
a négyszer változó esztendő ütemén,
mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,
szép mindenütt, de benn, lelkemben, ott a legszebb.
Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,
nem félte szivem az igazság láncait,
oly szerelem lakott szivemben, oly tüzesség,
méltó, hogy néha még holtában is szeressék,
s egy ifju egykoron, olvasván versemet,
érezze, hogy szive megdobban, megremeg,
és hús-vér asszonyát, az élőt, elfelejtve,
csak engem hívjon és öleljen át a lelke…
/Ford.: Kardos László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése