Bársony István: Lecke

A falusi kert estikéi már javában nyiladoztak, minthogy alkonyodott. Messziről olyan porfelhő nyúlt a kertek alá, mintha füstöt hajtott volna erre a szél. Ott vonult a csorda hazafelé a községi legelőről. Az urasági udvar gömbakácaira százával telepedtek a verebek: itt volt rendes éjjeli szállásuk. A fák alatt egy cirmos kandúr nyalogatta a száját s a verébszállás felé pislogott.

Az akácos rondójában, gyalúlt deszkából öszszerótt asztal mellett, néhány gyékényzsöllye volt, amelyek egyikén egy már időses nő ült. Ámbár egyetlen ősz hajszála sem volt, arca fonnyadtsága mégis elárulta korát. Simára fésült, két oldalra szétválasztott haján kis fekete csipkefejkötő csücsült Az egész alakban valami merevség és szigorúság ötlött szembe. Ölében kézimunka volt; de azzal most szünetet tartott. Pihent.

A rondón kívül, az istálló tájékán, szikár, hajlott vállu öreg úr gyönyörködött abban, hogy milyen jó étvágygyal csámcsognak a vályúra kapatott malacok. Volt belőlök vagy negyven. (Egész kis vagyon.) Ugyancsak igyekeztek felhabzsolni az eléjök öntött darát; visítottak, tolakodtak, belelépegettek a vályúba, telhetetlen étvágygyal vacsoráltak, az öreg úr nagy mulatságára.

Az idős nő figyelmét az terelte el onnan, hogy a nyitott kapun egy lovas poroszkált be, aki azután a rondó tájékán ácsorgó parasztlegény mellett megállott s a kantárt odadobta neki.

—Jártasd meg Rárót, izzadt,—mondta és lovaglóostorával csápolgatva indult volna a malacok felé, amikor egy nyomatékos hang visszafordította.

—Bandi, kérlek egy szóra!

A hang a gömbakácok felől jött. A fiatalember csak most vette észre, hogy van ott valaki.

—Igen, mama,—mondta engedelmesen és már át is lendült a rondó alacsony gerendakerítésén.—Jó estét kívánok, csókolom a kezét...

—Honnan jösz?... Vagy inkább ne felelj. Nem szeretném, ha nem mondanál igazat. Majd megmondom én, hogy honnan jösz. Ülj csak ide mellém egy kicsit. Most jó alkalmunk van egy kis sürgős beszélgetésre. Malvin leveleket ír odabent; az apósod pedig—amint látod—a malacaival van elfoglalva, ilyenkor se lát, se hall; a kis leányod lefeküdt,—vacsoráig ráérünk...

Pászty Andráson meglett férfiember létére is végigborsódzott valami, amikor kedves anyósának ezt a bevezető mondókáját némán meghallgatta. Az egyetlenegy emberlény, akitöl az élővilágon tartott, az anyósa volt. Nem mintha az a bizonyos zsörtölődő anyóstípus lett volna; inkább csöndes, keveset beszélő, nem akadékoskodó, sok mindent láttatlanná és hallatlanná tenni tudó tapasztalt asszonyság volt. Hanem ez a hallgatagsága néha borzasztóan kifejezővé vált azzal, ahogy nézett; sőt azzal is, ahogy nem nézett. Ha ráemelte a szemét valakire, annak a veséjébe látott. S ha azzal a már ösmeretes szándékossággal nem nézett az emberre, abban annyi néma vád tudott lenni, hogy Bandi urat olyankor az izzadság is kiverte.

Amikor beleereszkedett a szomszédos zsöllyébe, a nő újra kezdte:

—Nézd Bandi, én sohasem szerettem más emberek dolgába avatkozni és azt hiszem, nem is tapasztaltad azalatt a nyolc esztendő alatt, amióta a fiunknak fogadtunk, hogy akármikor is az utadban lettem volna. Csak egyetlenegy dolog van, amivel törődöm; de azzal azután szívvel-lélekkel, és abban nem ösmerek megalkuvást. Azt hiszem, tudod mi az. Megmondtam akkor, amikor Malvint hozzád adtuk. Malvin az én egyetlen leányom és az ő boldogsága az én egyetlen életcélom.

Egy kicsit elhallgatott. Bandi úr azt hitte, rajta a sor, hogy valamit mondjon és alig titkolt szorongással kezdte: de mama kérem!

—Várj,—szakította félbe az anyósa,—tudom, olyasmit akarnál mondani, hogy iszen eddig még nem adtál okot különös panaszra. Nem vitatom. Eddig csakugyan, megúsztad a nagyobb bajt és én hallgathattam... pedig mindent tudtam. Az én szememet nem kerüli el semmisem.

A fiatal férj nagyon örvendett annak, hogy a gömbakácok árnyékát olyan jól megsüritette az este. Érezte, hogy a színét változtatja. Nem mert tiltakozni.

—Azt is tudtam, hogy másfél évvel ezelőtt miért szaladgáltál a bugyi postára olyan sokat. De minthogy a postáskisasszonyt áthelyeztetnem csak egy szavamba került, tehát nem tartottam érdemesnek, hogy veled szót váltsak róla. Hanem azóta még jobban résen vagyok....

Megint elhallgatott. A falu harangja éppen elkezdte kongani az Áve Máriát. Az öregasszony felállott, keresztet vetett és a templom felé fordulva halkan imádkozott. Bandi gépiesen ugyanezt cselekedte. A harang enyhe, dallamos szava áhítatosan csendült végig a környéken; a nyugati ég sárgászöld kárpitja fölött pirosszélű felhőraj pihent, látszólag mozdulatlanul; azt a felhőcsoportot még elérék a nap búcsúzó sugarai. Amig az esti imádság tartott, olyan csend volt, mint a templomban. Azután az első hang megint az anyósé volt:

—Még jobban résen vagyok,—ismételte nyomatékosan. Ahogy eközben a vejére nézett, az a homályon keresztül is úgy érezte, mintha két tüzes tű szúródnék a szemébe. Pislogva fordult el. Egyáltalában egy szót sem bírt szólani.

—Elmondok neked valamit,—folytatta az idős nő hosszabb szünet után,—valamit, amit csak végső esetre tartogattam. Most elmondom. El kell mondanom. Egyesegyedül csak neked... Abból mindent megértessz.

Érezni lehetett a hangjából, hogy nehéz elhatározás szűrődik át a lelkén s hogy olyasmiről van szó, ami titok volt eddig és kell, hogy ezentúl is titok maradjon. A veje ösztönszerűleg érezte, hogy meg kell valahogyan könnyítenie a közlést s a bizalomért hálásnak illik lennie. Lehajolt az öregaszszony kezéhez és megcsókolta.

—Hát jól van, elmondom,—kezdte az anyós elszántan, mintha az a kézcsók viszont őt bátorította volna.—Engem is megcsalt egyszer az uram; de—csak egyszer... Még fiatalasszony voltam és a kis leányomon kívül az uramban találtam az életem minden boldogságát; mégis megcsalt. Pedig szép voltam és ő is szeretett. Amikor elvett, halálosan szeretett; de azután is; én azt hiszem, akkor is szeretett, amikor megcsalt. Egy bérlő volt itt a szomszédban; isten tudja, honnan került ide; az uram unatkozott, átjárt hozzá vadászni, kártyázni; én magam is küldtem, ha láttam, hogy nem leli a helyét. Akárhogy szeressen is, egy kis társaság elkél neki, gondoltam. És azután egyszer egy levelet találtam a zsebében. Nem kerestem. Eszembe sem jutott. De aludt és valami számlával jöttek; nem akartam felkelteni; tudtam, hogy úgyis csak fizetne, belenyúltam a zsebébe a tárcájáért és ekkor kiesett a tárca mellől egy levél. Aznapi levél. A bérlő felesége írta. Küldönccel küldhette. Abból mindent megtudtam. Amikor fölébredt,—mert én nem keltettem fel,—odaadtam neki azt a levelet és megmondtam, hogyan jutottam hozzá. Akármit mondott, én mindenre csak azt feleltem: jól van. Egy szó szemrehányást sem tettem, hanem attól kezdve nem voltam többet a—felesége.

Az ég alján az a pirosszélü felülő épp ekkor borúlt el egészen. A ragyogó meleg napból az emlékezés sem maradt már itt. Hűvös esti szél suhogtatta meg a gömbakácok lombját. Bandi úr feszült figyelemmel hajolt előre és halk dörmögéssel kérdezte:

—Mit mond? hogy érti ezt?!

—Csak ahogy mondtam, fiam.

—Hogy attól kezdve—nem...?!

—Nem. Soha többet. Jól értsd meg: soha többet.

A fiatal férjen jeges borzongás futott végig.

—De hisz' szerették egymást.

—Szerettük. Valamikor nagyon szerettük.

—És Guszti-apa?!

Az idős nő vállat vont. Szigorú arca még keskenyebbé vált, amikor halkan mormolta:—Amit én egyszer kimondok!... És aztán hirtelen más hangon, emeltebben, hozzátette:—No, mindegy. Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy Malvin az én leányom. Az én vérem. Az én nevelésem. Az én akaratom lakik benne.

Bandi úr elszörnyedt. Dühös rettegést érzett.

—Csak nem gondolja mama? Csak nem képzeli? Ohó! Hogyisne. Én inkább elválnék, azt előre megmondom.

—Guszti is így beszélt: az uram.

—És miért nem tette meg?

—Mert nagyon szerette a kis leányát. Nagyon szerette. Nem bírt volna élni nélküle. Az a gyermek mindene volt. Azt még nálamnál is jobban szerette. Eljátszogatott volna vele napestig; a pesztrája volt: a pojácája volt; a bolondja volt. A szemefénye volt az a gyermek.

—Mindez úgy maradhatott volna azután is.

—Hogyan? Ha elválunk?

—Akkor is.

—Ha én elviszem a kisleányomat magammal, magamnak? A leánygyermek válás esetén az anyjáé...

András úron eddig ösmeretlen iszonyat nyilalt át. A saját kisleányára gondolt, akit ő is éppen úgy imádott; aki nélkül élni sem akart volna; akinek a rabja, bolondja volt; akit nem adott volna ezért a nagy mindenségért sem;—s még valakire gondolt: az asszonyra, Malvinra, akivel olyan boldogan éltek eddig—már teljes nyolc év óta—s akit igazán szeretett; ha el kellett válniok egy pár napra, az alatt nem volt nyugta; aki az üdvössége volt itt a földön is és aki nélkül a menyországra sem vágyott. (De akit mégis kész volt egy kicsit megcsalni.)

A fülében csengett: „az én vérem, az én nevelésem; az én akaratom lakik benne.”

Még csak ez kellene! Inkább dőljön össze a világ, de rögtön!

Olyan hangon, amelyben szinte kényre-kegyre megadás volt, kérdezte:

—Mondja mama, mit akar velem?

—Én? Semmit sem, fiam. De lásd. én mindent tudni szoktam. Most is mindent tudok. Sőt tudok hallgatni is arról, amit tudok. Ameddig jónak látom.

Bandi úr lehorgasztotta a fejét. Nem merte tovább faggatni az anyósát. Csöndesen, alázatosan mondta:

—Hát akkor hallgasson, mama, kérem.

Guszti apa kiabálva közeledett.—Nagyszerüek ezek a malacok! Nincs ilyen malaca az egész vármegyében senkinek sem! Nini Bandi, hát te itthon vagy? Akkor tán vacsorálhatnánk is?

Bandi kezet csókolt a szigorú nőnek. Eközben végiggondolta az öreg pár életét és magában titkon sóhajtotta: ti szegények!