Vita támadt egyszer a Nap és a Hold
között.
- A falevelek zöldek - mondta a Nap.
- Szerintem ezüstös színűek... -
ellenkezett a Hold.
- Az emberek mindig csak alusznak -
szólalt meg a Hold.
- Ez is tévedés! Az emberek
általában dolgoznak, lótnak-futnak... - állította a Nap.
- Még hogy dolgoznak...Csendben
vannak, szundikálnak! - értetlenkedett a Hold.
- Egyáltalán nincsenek csendben! -
fortyant fel a Nap. - Éppenséggel fordítva van! Mindig nagy a zaj a Földön!
Így vitáztak, ellenkeztek egymással,
és nem jutottak egyezségre.
- Te úgy mondod, ahogy te látod...én
pedig úgy mondom, ahogyan én látom... - okoskodott a Hold. - De nem értem,
miért nem látjuk egyformán?
Ekkor arra szállt egy felhő, és
megütötte a fülét a veszekedés zaja.
Megszólította őket:
- Feleslegesen vitatkoztok. Én
ismerlek mindkettőtöket, és ismerem az életet is a földön. Nappal, napfénynél
zöldek a falevelek és nagy a zaj a földön. Éjszaka minden másképp tűnik. Az
emberek pihennek, csendben vannak. Ilyenkor a fa levelei sem zöldnek, hanem
ezüstös színűeknek látszanak. De ha a Hold elé sűrű felhő vagy füst száll,
minden elsötétül, feketévé változik.
Elköszönt, azzal úszott is tovább. A
Nap és a Hold belátták, hogy mindkettőjüknek, sőt mindhármuknak igaza van.
/Ford.: Antalfy István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése