Dsida Jenő: Örök útitársak

Ez első versem, mit Hozzád írok,
ki pályatársa lettél zord utamnak,
ki megfogod kezem, míg búg a gép,
s az állomások mind mögém rohannak.
Harminc kis állomást elhagytam immár,
és közeledik már a többi, jaj:
minden nap új mérföldkő, új barázda,
minden nap elhull egy-két szürke haj.

Bizony nem ünnep ez már. Utazás
csöndes, komoly magánya. Hallgatunk,
míg fogynak a fehér mérföldkövek.
Hová megyünk, ó, hová hajtatunk?
Lassúbb iram kell, tán közel a cél is.
Ha a végállomásra gondolok,
kezemben sír a toll, a hord acél is.

dél, este, reggel sűrűn váltakoznak,
a föld marad, az ég nekünk mozog.
Társam lettél: ha éhes vagy, etetlek,
ha megszomjaztál, hát innod hozok.
Ketten vitatjuk meg az útitervet,
titkos halkan, hogy meg ne hallja más,
suttogva kérdjük s úgyis válaszoljuk:
most hol vagyunk, ez milyen állomás?

Ó, szép ez így. Nyugodt, nemes, örök,
akár a kék, zöld, boldog végtelenség, -
Kacaj, sírás, - árny, fény, - élet, halál,
örök társak, együtt egy két jelenség; -
"Nagyon szeretlek" - gondolom magamban
és szólok: "Meg ne fázzál, végy kabátot."
"Nagyon szeretlek" - gondolod magadban
s megkérdezed: nem álmos-é barátod?

Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka.
Pereg a fák elfáradt levele.
Míg dübörögve zakatol a mozdony,
az éjszakába sóhajtom bele
a csillagok közé, a puszta űrbe,
mely pályánk fölött ferdén feketül,
hogy az üdvösség társammá szegődött.
halld meg, halál: nem vagyok egyedül.

Szőke fejed lágyan vállamra billen,
mellemre hull egy fénylő hajfonat,
kezem reszketve babrál. Hűl a lég,
hideg van már és rohan a vonat,
rohan, hidakon dübörög tova.
Felnyitod kék szemed, mikor megáll?
Miért alszol most, társam? Félve félek.
Elfolyik minden. Minden tovaszáll.

Látlak, mikor az út már elfogyott.
Áll a vonat. De nem szállott reád
a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz,
felveszed a menyasszonyi ruhád,
karod karomba öltöd. Indulunk.
Suhognak a harmattal belepett fák.
Gyalog megyünk a sűrű, nagy sötétbe
s eltűnünk, mint a régi, halk legendák.