Dsida Jenő: Megadás

Le a szomorú hangfogóval!
Nélküle mért ne zengenék?
Csapjon fel csengő, csattogó dal,
Halljak már egyszer víg zenét!

Legyek már egyszer víg pacsirta,
Mely bízva száll az égre fel
Mely könnyeit ha mind kisírta,
Vidáman, szívből énekel.

Legyek ujjongó, nyári szellő
Mely táncot jár a réten át
És minden kis virágra eljő
És rácsókolja hímporát.

S amíg a földre fagy terül s dér,
Amíg a szürke ég havaz,
Dalomat súgja ifjú tündér,
Virágfüzéres új tavasz!...

...De nem! Maradjak őszi dalnok.
A hervadásnak dalnoka!
Hulló levelek... síri halmok...
Ne szóljak másról én soha!

Az örömet ki eldalolja,
Lesz még a földön annyi más;
Kié az élet, zengjen róla, -
Ami enyém, csak elmúlás.