Tannhäuser: Elmúlt a tél (részlet)

Elmúlt a téli évszak:
a síkon, amerre mentem,
ezt tapasztaltam én csak.
Jólesőn nézegettem
a virágos, tarka rétet.
Ki látott ily csodaszépet?
Bokrétát szedtem ott, s nagy
örömmel vittem táncba, az asszonyoknak.
Ki szerencsét próbál előbb, sikerben is bizakodhat.

Volt ott ibolya s lóhere is,
gamandor mellett vízirizs
meg kikerics, amennyi
kellett, gyöngyvirág, liliom és rózsaszál ezernyi.
Jó volna itt, mondtam magamban, hölgyemmel enyelegni.

Megkaptam a zálogát,
hogy én leszek májuson át
szerelmes jó barátja:
kedvéért járok a táncba.

Erdőség volt a közelben,
utamat arra vettem,
s hangzott, hogy közeledtem,
madár-dalolta ének.

Mintha köszöntenének!
Hallottam muzsikákat,
csalogányok fuvoláztak:
de kell-e magyarázat,
mi járta át a lelkem?
Bút, gondot feledtem.

Patakot is találtam ott,
amely az erdőn át futott
alá egy jókora rétre.
A part mentén lopódzva leltem a lányra, a szépre,
a karcsú termetűre, a forrás mellett üldögélve.

Láttam, csillagszemű a lány,
és meg is sérthetné talán
az elhamarkodott szó.
Ajka piros, nyaka fehér,
szőke haja válláig ér,
és selyemhez hasonló:
akkor sem kerülöm el őt, ha e percem lesz az utolsó!

Karjánál nem fehérebb
prémje a hölgyeménynek.
Törékeny volt az alakja,
s kecses valamennyi tagja.

Bár nyúlánk volt a hajadon,
de azért formás nagyon,
szép minden porcikája:
telt combja, karcsú lába és remekbe szabott bokája.

Vonzóbb alak, mint az övé, sosem törte szívem igába.
Gyönyörű volt mindene néki.
Először láttam a drága lányt, s kezdtem hozzá beszélni.

Örömest
mondtam ezt:
"Drága lény,
légy enyém,
s tied én:
vágyam nem múló érzemény.
Első leszel szívemben
örökké, miután megejtett bájod engem.
Hol hölgyeket dicsérnek, ott rólad kell énekelnem,
a szépről és a jóról:
bárki örömre lelkesül, előtted hogyha hódol."

Majd meg azt mondtam: "Szép leány,
Isten legyen az csupán,
kinek oltalmában állasz."
És nyájas volt a válasz.

Hódoltam a szép előtt,
és vidámságom egyre nőtt,
látva, hogy visszafelelget.
Arra kért, énekeljek
neki a hársfaágról
s májusi ragyogásról.

Mivel "kerekasztal"-szerű
volt a hely, ahol ültünk,
felül a lomb, alul a fű,
a lány aggálya eltűnt.
Nem volt ott senki más jelen,
csak ő a fűben énvelem.
Illemre nem tekintett,
s mindent kedvem szerint tett.

Ha fájt, kíméltem jószerint.
Bárcsak tehetném azt megint.
De szép volt, ha mosolygott!
Tettünk ott mind a ketten sok bolondot:
a szerelem okozta ezt meg egyéb csodadolgok.

Szerelmemről beszéltem,
s ő ezt viszonozta szépen:
szívből rám hagyta: bátran
tegyem vele, mit nővel tesz a férfi, ott a palermói határban.

/Ford.: Kálnoky László/