Francesco Petrarca: Gondolatok s hegyek közé visz Ámor

 (CXXIX)

Gondolatok s hegyek közé visz Ámor;
hiszen ha lábom járt ösvényre téved,
békém komor békétlenségbe fordul.
Hol ér oson magános parti tájon,
s hol dombok közt árnyas völgyecske mélyed,
hajszolt szivemre megnyugvás csak ott hull;
kacag, vagy könnye csordul,
reménykedik, fél - mint szerelme készti:
s arcom, mely hű tükörként vall felőle,
dúltan s engesztelődve
gyors változását változón idézi;
azt mondaná, kinek nem új e látvány:
egy-láng ez, és nem tudja, hányadán áll.

Hegycsúcsokon, vad rengetegbe bújva
nyugszom meg kissé: mindegyik lakott hely
halálos ellensége lett szememnek.
Rágondolok léptenkint újra s újra,
Hölgyemre, hogy - mely érte szaggatott fel -
kínomból hányszor formált játszi kedvet.
S ily mézédes keservet
nincs bennem elcserélni semmi szándék,
s szólok magamban: "Ámor sorsod őre
lesz tán egy jobb időre,
s - öngyűlölő - más megszeret talán még."
Így kószálok, s fel-felsóhajtva kérdem:
"Valóra válik? és mikor? s miképpen?"

Hol domb vagy nyúlt fenyő teríti árnyát,
megállok ott, s a szomszéd szirt falára
ráfestem bájos arcát képzeletben.
Aztán magamba nézek: fojtva jár át
a meghatottság. "Mit nyertél, te árva,
és mit vesztettél?" - suttogom rekedten.
Mégis: letéphetetlen
csüggök, bolond, a vágyrajzolta képen,
magam felejtem, s elbűvöl varázsa,
s megnyugtat öncsalása
lelkemnek, mert elhozta őt elébem.
S úgy elkápráztat pompás látomásom,
hogy szédülésem tartósnak kivánom.

Sokszor jelent meg - elhinné-e bárki? -
zöld rét ölén, s hol tükröt tart a csermely,
ezüst felhőn, bükk lombok sátorában
oly csábosan, hogy fényében megállni
nem tudna Léda lánya sem sikerrel,
miként halványabb csillag napsugárban.
Minél nagyobb magányban,
minél sűrűbb vadon mélyén kerengek,
ábrándozásom annál szebbre festi.
S midőn köddé ijeszti
a nyers való, ott helyben dermedek meg,
élő kövön nehéz, élettelen kő,
emberszobor: síró, író, merengő.

Mit szomszéd csúcsok árnya el nem érhet,
társ nélkül ég felé törő oromra
serkent fölhágni forró gerjedelmem;
felmérem ott, mivel sújtott az élet,
s a kín felhője szívemről foszolva
bőséges könnyekké gyűlik szememben;
"Mily tér rekeszt el engem
szép arcától?" - töprengek, és csodálom,
mert mindig itt van s mégis messze, messze.
S kérdem magamba lesve:
"Jaj, mit teszel? Talán egy más határon
ő szintén távollétedet siratja."
S e gondolat nyugalmam visszaadja.

Az Alpok láncain túl,
hol tündöklőbb az égbolt és vidámabb,
ott látsz viszont, Dal, csillogón szökellő
pataknál, hol a szellő
friss-zöld babérfák illatával árad:
ott él szivem, s ki elragadta tőlem,
itt puszta kép maradt csupán belőlem.

/Ford.: Csorba Győző/