Francesco Petrarca: Ó jaj, nem is tudom, hogy mit reméljek

 (LXX)

Ó jaj, nem is tudom, hogy mit reméljek,
hiszen már annyi sokszor megcsalódtam!
Ha nincs, ki részvéttel rámhallgat onnan,
mért könyörögjek untalan az égnek?
De ha megérem, hogy végére érek
vesződő kételyemnek
előbb, mint életemnek,
Uram, hadd kérjem majd, hogy tarka rétek
ölén elmondhassam föllélegezve:
"Van ok s alap ujjongó énekemre!"

Vagyis, hogy jó lesz néha énekelnem,
mikor már oly régóta csak kesergek;
s elég korán aligha kezdhetem meg,
hogy annyi kínomat túlnője kedvem.
S ha képes lennék, hogy a szent szemekben
néhány édes szavamra
derű szikrája gyúlna:
szerelmes boldogabb nem volna egy sem.
S még úgyse, hogyha mondhatnám örömmel:
"Azért szólok, mert így rendelte Hölgyem!"

Kóbor képzelgések, mik eltereltek
ily üdvösséges ábrándokhoz engem,
lám, Hölgyem szíve fallal övezetten
nem engedi, hogy közelébe menjek.
Oly büszke, hogy nem tartja érdemesnek
meghallgatásom, és nem
akarja ezt az ég sem,
s fáradt vagyok, hogy új ostromba kezdjek.
Így - mint szivem kővé mered -: valóban
"Olyan kemény kivánok lenni szómban."

Mit is beszéljek? hol vagyok? s ki szédit
más, mint önnönmagam s izgága vágyam?
Igen, az égbolt egyetlen zugában
nincs bolygó, mely vesztemre szórja fényit.
Hát csillagok s más szép csodák idézik
elő, ha földi hályog
miatt tompulva látok?
Az én hibám, hogy nap se, éj se békit,
mióta szívem csöndjét elrabolta
"... a bájos pillantás, az édes orca..."

Tudom, hogy minden ékét e világnak
az örök mester jónak is teremti:
de engem, ki mélyük nem leshetem ki,
elkábít a külső szépség, a látszat;
s már fényét a valódi ragyogásnak
szemem el sem viselné.
S ilyen erőtelenné
ön-vétke tette s nem az a csodás nap,
mely hozta őt testben, angyali szépen
"múlt ifjúságom édes idejében".

/Ford.: Csorba Győző/