Az ősregékből hozzánk sok csoda beszél,
dicső leventék hozzák nagy harc történetét,
örömök és ivások, sírások és panaszok,
kemény hősök, vívások, - most íme ily csodákat
halljatok.
Nőtt egykor Burgondban egy nagy-nemes leány,
még soha országban nem volt szebb valahány,
Krimhildnek hítták: szépséges asszonya.
Ő érte sok vitéznek fedte testét a föld pora.
Három király nevelte, gazdag és nemes,
Gunther és Gérnót, mind hős, dicséretes,
és Giselher, az ifjú, kiválasztott vitéz.
A hölgy a nővérük volt, ők hárman oltalmazták életét.
Az urak kegyesek voltak, magas rangból valók,
mértéktelen merészek, lovagok, példaadók.
Ott arra Burgondban, úgy hítták földjüket.
Tettek kemény csodát majd Etele földjei felett.
Wormsnál a Rajna mellett lakozott erejük.
Őket szolgálta büszkén sok lovagseregük
dicsőséges erénnyel, míg éltük véget ért.
Meghaltak mégis rútul két asszony irigy kedviért.
Anyjuk Uote asszony volt, gazdag királyi nő:
az atyjuk pedig Dancrát, reájuk hagyta ő
örökét élte múltán, hatalmas úr, nemes,
még ifjúsága napján nyert vala sok nagy érdemet.
A három királynak így hát, mint említé szavam,
nagy volt ő hatalma: szolgálták hangtalan
a legjobb daliák is, kiket már említettem,
erős mind s büszke-bátor, kemény csatákban
csüggedetlen.
Egyszer csak az erényes Krimhild álmokba lát,
egy vad sólymot nevelt fel sok számos napon át,
két sas szaggatta széjjel, hogy ezt kellett néki lesni:
nem tudna már ezen a földön nagyobb keserv
megesni.
Álmával felkereste az anyját, Uotét.
Ez nem tudott szegénynek lelni jobb igét:
"A sólyom, kit nevelsz majd, egy nemes férfi lesz:
őrizze Isten őt meg, vigyázz, hamar elvesztheted!"
"Mit szól maga legényrül, szerelmetes anyám?
Hős szerelme nélkül lesz már mindig tanyám.
Ily szép fogok maradni egész a holtomig,
férfi szerelme engem gondba soha nem borít."
Magas erénye kertiben a szép leány látogatott,
így élt ott a jó lélek sok számos kedves napot,
s nem akadt, kit átfonna lágy teste, még soha.
Már azóta büszkén egy hős vitéznek asszonya.
*
Gunther és Hágen, a két kemény vitéz,
álnok szívvel az erdőn nagy vadászatra kész.
Jó gerelyük vasára vaddisznó ront elő,
medvék és bölények: mi volna még ily vakmerő?
Köztük vágtatott Szigfrid fennkölt-magasztosan.
A sok fogás ebédet cipelték már számosan.
Egy hűvös forrásnál veszett teste oda.
Brünhild tanácsa tette, a Gunther király asszonya.
Most a vitézek vitéze járult Krimhild elé.
Ékes vadászruháját lovakra emelék
és a társakét is: a Rajnán túlra át.
Nem járta még Krimhild ily bánat viharát.
Szíve választottját ajkon csókolta most:
a hős:"Ég adja, hölgyem, lássalak hamarost
jó kedvben s te is engem. Töltsél kellemetes
napot szép társaiddal: bizony én ma itthon nem
lehetek."
Akkor a szóra gondolt, (be nem vallotta bezzeg)
mit Hágennek súgott meg: s ott jajgatni kezdett
a szép nemes királyné, mért lett teste valaha.
S záporként szórta könnyét a hős Szigfrid úr asszonya.
S így szólt a vitézhez: "Hagyd a vadászatot!
Rosszat álmodtam éjjel, két vadkant zavartatok
keresztül egy nagy pusztán: vérző virágokon.
Hogy úgy omlik a könnyem, bizony van rá okom.
Reszketek nagyon most árulás miatt,
valaki a másiknak gonoszt tartogat,
sok lihegő bosszúálló lopva ott tolong.
Maradj, kedves uracskám: hű szívvel ezt tanácsolom."
S ő így szólt: "Szép hívem, nemsoká vissza jövök.
Én nem tudok olyant, ki ellenem bosszút hörög.
A te véreid mind hozzám oly kegyesek:
és a vitéz seregektől sem érdemlek itt egyebet."
"Ó dehogy, uram Szigfrid: félek, verembe hullsz.
Szörnyűt álmodtam éjjel, fentről váratlanul
két nagy hegy zuhant rád: többé nem láttalak.
Hogyha te most elmégy, szívem a kíntól megszakad."
Átfogta két karjával erényes asszonyát:
szerelmetes csókokkal hintette teste havát.
Engedelmével onnan gyors árnyként távoza.
Nem látta őt jaj többé aztán már épen soha.
Onnan a nép vágtatva egy mély erdőbe ment
időtöltés okából. S a sok hős szüntelen
tódult Gunther nyomába s a Szigfridé mögött.
Gérnót és Giselher, e kettő otthon őrködött.
Számos ló megrakodva jött túl a Rajna felett,
hoztak a vadászoknak bort és kenyeret,
húst és halat frisset sok ízes falatot,
amit egy dús király csak jónak gondolhatott.
Ott tábort ütöttek zöld erdő peremén,
ahol a vad kifut majd, sok büszke vadászlegény,
innen fognak vadászni egy nagy széles gyepen.
Akkor Szigfrid is megjött: a királynak hírül megyen.
A vadászsereg most gyorsan kört alkotott,
őrt állata minden lesnél. Szólt a hős férfi most,
Szigfrid, a hatalmas: "Ki tár nekünk utat
vad után a vadonba, ti híres és merész urak?"
"Széledjünk külön szét, Hágen így válaszolt,
mielőtt megkezdenénk itt a vadászatot!
Akkor majd megtudakoljuk én és ti mind, urak,
kik a legjobb vadászok ez erdei vadút alatt.
Szolgákat és kutyákat osszuk meg hamar:
s menjen kiki arra, amerre akar.
S ki legjobban vadászik, azé legyen babér."
Nem vártak ott a vadászok egymásra hát azért.
Megszólalt Szigfrid úr most: "Eb nélkül elvagyok,
csak egy jó kopó kell, ki érzett már szagot
s megtudja majd a vadaknak nyomát a fákon át.
Pompás vadászatunk lesz!" - most Krimhild férje
így kiált.
Hozott akkor egy vén vadász egy jó szimatú ebet:
s vitte az urat már - egy óra sem volt kerek -
hol sok vadat találtak. S kit a félsz felkavarint,
űzik holtig a legények jó ős vadász-szokás szerint.
Kit a kopó kiriasztott, kézzel sújtotta ő,
Szigfrid, a messze bátor, a niderlandi hős.
Úgy repült lovával, hogy nem volt irgalom.
Ő nyert meg minden díjat ezen a nagy vadászaton.
*
Most így szóltak vadászai: "Tisztelet adassék,
engedd, ó Szigfrid úr, a többi vad hagyassék.
Hisz üres lesz itt még ma a hegy és a vidék."
Mosolygni kezdett erre a bátor és kemény vitéz.
A sok jeles vadászhoz a király hírt meneszt
villásreggelizésre. Egy kürt távolba remeg
nemsoká mint az orkán: tudták ott mind azért,
hogy a nemes fejedelem sátrába visszatért.
S így szól Szigfridhez egy vadász: "Uram fülembe ére
egy kürtnek messzi hangja, hogy már menni kéne
vissza a sátrakhoz: választ hadd küldjek oda."
Így hívogatta egymást kürtölve sok dalia.
Megszólalt Szigfrid úr most: "Hagyjuk az erdőt mi is!"
Könnyű pehelyként szállt lova: repült a többi is.
Kiugrattak ott zajukkal egy nagy méretű vadat:
bozontos medve volt az. Így szólt most hátra a lovag:
"Csináljunk egy kis tréfát nos, urak, hamar!
Oldjátok a kopót el: egy medve ott kapar,
hadd jöjjön tanyánkra vélünk egy úton.
Futhat már mint a villám, hogy lemarad, azt én tudom."
A kopót elbocsáták: nagyot pattant a vad.
De most a Krimhild férje lován nekiszaladt.
S az egy omlásba dőlt be: ott nem félt a világtól.
Azt hitte az erős vad, hogy megmenekült a vadásztól.
Leugrott most lováról a büszke jó lovag:
futni kezdett utána. Bálványként állt a vad,
nem tudott hol kiszaladni: s a hős kézzel csupán
- nem kapott egy sebet sem - ott gúzsba verte szaporán.
Karmolni, sem harapni nem tudta ezt a hőst.
Nyergéhez odakötözte s gyorsan lovára dőlt
s vitte a tábortűzhöz, égig repülni kész,
csak úgy mulatságból a jóságos s bátor vitéz.
*
Megszólalt most hős Szigfrid: "Csodálkozom nagyon,
hogy itt a konyhákból oly sok fogás vagyon,
mért nem hoznak bort is a pohárnokok?
Ha nem lesz a vadászra több gond, én itt vadászni
többé nem fogok!
Bizony megérdemelném, hogy jobban ellátnátok!"
S így szólt az asztalnál most a király, az álnok:
"Kárpótoljuk örömmel torunk hiányait.
Hágen fizet ezért majd: ő vesztne szomjan minket itt."
Megszólalt tronjei Hágen: "Kedves jó uraim,
azt hittem, hogy a hajtást a Spechtshart füvein
rendezzük meg ma. Borunkat odaküldtem egyenest.
Hogy többé így ne maradjunk, mint a szemem fényére
ügyelek!"
Megszólalt a hős Szigfrid: "Nincs erre, uram, köszönet.
Hét lótehernyi méhsert s bort, jó fűszerest,
kellett vón idehozni. S mivel ez elmaradt,
ott vertünk volna sátrat, ahol a Rajna elhalad!"
Megszólalt tronjei Hágen: "Ti nemes hős lovagok,
tudom, itt közelben friss forrás csobog
(hogy harag ne essék): menjünk talán oda."
Ez a tanács még sok vitéznek lett nagy szomorúság oka.
Szigfridet, a hőst marta szomjúság:
szólt hát, az asztalt gyorsan hadd vigyék odább:
a hegy felé sóvárgott, ahol a víz buzog.
Ezt a tanácsot csellel adták a lovagok.
Szólt válaszul Szigfrid most, a niderlandi hős:
"Szaladhat én velem bátran, kinek lába erős,
versenyt ama forrásig. Ha mind ott leszünk,
azé legyen dicséret, akit majd győzni lát szemünk."
"No próbáljuk meg hát mink is!"- szólt Hágen, a bajnok.
Felelt az erős Szigfrid: "Én pedig lehajlok
lábatok elébe s a gyepre borulok."
Midőn ezt hallotta, Gunther szíve hogy dobogott!
S így szólt most a merész hős: "Szavamat megtetézem:
magammal hurcolom fegyverzetem egészen,
a gerelyt pajzsostul és a vadászruhát."
Ott a tegezt szablyástul gyorsan felkötötte hát.
Azok meg ledobáltak minden ruházatot:
vakító fehér ingben úgy álltak ketten ott.
S mint két vad párduc futottak a lóherésen át:
de lám előbb a kútnál mégis a merész Szigfrid állt.
Ő hordott minden díjt el sok számos ember elől.
Gyorsan kardot oldott, tegezét letette ő,
a nagy gerelyt egy hársfa- gallyra hajtotta meg:
így állt a hős vendég a forrás vize felett.
A hős Szigfrid erénye messze-nagyra nőtt.
Pajzsát most földre tette, hol a forrás ömölt:
akárhogy égett torka, a hős mégsem ivott,
míg előbb a király nem: ezért ő rút hálát adott.
Hideg volt a forrás, átlátszó és üde.
Gunther most lehajlott a víz tükrire:
nagyot ivott belőle, aztán megállt egyenest.
Hős Szigfrid is éppúgy tett őutána örömest.
Most meglakolt illeméért. A kardot és íjat
Hágen elvitte mindet tőle távolabb.
Most ismét odaugrott, hol a gerely ringott a fán.
S csupán egy képre bámult a hős vitéz ruházatán.
Míg a dicső Szigfrid hajolt a víz fölött,
átdöfte a keresztet, hogy sebéből felszökött
a vér a szívből s Hágen ingét verte sugara.
Ily becstelen gaztettet hős még nem vitt véghez soha!
Ott hagyta a gerelyt benn a szívben egyedül.
Ily rettentő bőszen Hágen még nem menekült
futva át a világon ellenség miatt.
S midőn a dicső Szigfrid nehéz sebére riadt,
tombolva felszökött a kút mellől a hős:
hát szívéből egy hosszú dárda nyele nőtt!
A jó király most nyila s kardja után tekint:
megkapta volna Hágen most jutalmát érdeme szerint.
De a szívig sebzett kardját nem lelte ott,
nem volt egyéb ott semmi, csak pajzsa csillogott:
azt kapta föl a kúttól, szaladt Hágen fele:
hiába menekült előle most Gunther király embere.
Bár holtra volt sebezve, oly rettentőn dobott,
hogy a nagy pajzsból csak úgy pattogott
a sok szép drágakő-szem: a pajzs is szertemállt.
Így hajtotta a magasztos vendéget a bosszúvágy.
Kezének bús erejétől Hágen a földre dőlt.
A nagy nehéz ütéstől messze dübörgött a föld.
Ha kardját most eléri, Hágen a halál fia.
Úgy háborgott sebében: volt is mért háborognia.
Orcája csak elsápadt: megrogytak lábai.
Nagy ereje testének kezdett szétszállani.
Már a halál pecsétjét hordta színe felett.
Azóta hány szép asszony ejtett őérte könnyeket!
Ott a virágok közé bukott Krimhild ura:
ontotta sűrű vérét nagy sebe kapuja.
Ajkán átok fakadt fel (nyomta nagy kényszere),
kik őt ilyen hűtlen halálba játszották bele.
S így szólt a holtrasebzett: "Ti aljas nép, ti gyáva!
Ezért volt jó szolgálatom, hogy sújtsatok halálra?
Mindig hűséges voltam: ím itt a jutalom.
Ti most tenhívetekkel gonoszt műveltetek nagyon.
Átok száll majd azokra, kiket ti nemzetek,
a távoli időkben. Bosszuló tettetek,
testem vérét kiontva, csak esztelen harag.
Irtózva eltaszít majd magától minden jó lovag."
A leventék összefutottak, hol lesújtva feküdt.
Örömtelen napokra virradt sok közülük.
Kiben csak élt a hűség, zokogott mint a vész:
bizony megérdemelte a bátor és vidám vitéz.
A burgondok királya maga is zokogott.
S így szólt a holtrasebzett: "Hasztalan dolog,
hogy olyan csapjon gyászt itt, ki annak tettese.
Bár sose tette volna! Átok szakadjon testire!"
S megszólalt a bősz Hágen: "Kár minden könnyedért!
Csakhogy már egyszer kínunk s rettegésünk véget ért:
igen kevés akad már, ki kardot rántana ránk.
Üdv nékem, hogy uralmát az útból eltanácsolám!"
"Dicsekedni könnyű néked", - szólt most Szigfrid.
"Hogyha tudom, a lelked mily tőrt készít,
itt állnék most ép testben ti előttetek én.
Nem magam sorsán aggok, feleségem Krimhild
asszonyén.
Irgalmazzon meg Isten, hogy fiam született,
kinek szemére hányják majd mindig az emberek,
hogy bátyjaik ily gazul tudtak egyszer gyilkolni.
Lehetne bár" - szólt Szigfrid - "el tudnám én
panaszolni!"
Vérétől lett nedvessé mindenütt a virág.
S tusázott a halállal: nem tusázott soká,
mert a halál kardja gyorsan vágta szét.
S többé már szót nem ejtett a bátor és vidám vitéz.
Midőn az urak látták, hogy a vitéz halott,
egy nagy pajzsra tették, rőt aranytól csillogott,
s arról tanácskozott mind, ugyan mi volna jó,
hogy titok takarja, hogy ez Hágen műve volt.
Sokan így szóltak ekkor: "Rosszat tudtunk megérni.
Titkoljátok el mind s egyet kell majd beszélni,
hogy Krimhild ura egyedül ütött éppen vadat
s rablók sújtottak reá, midőn ment a fák alatt."
S megszólalt a tronjei Hágen: "Én hazaviszem őt.
Énnekem szent mindegy, megtudja-e a nő,
aki Brünhild lelkire annyi gyászt hozott.
Ugyan mit bánom én, majd hogy zokog s átkoz ott?"
/Ford.: Gulyás Pál/
dicső leventék hozzák nagy harc történetét,
örömök és ivások, sírások és panaszok,
kemény hősök, vívások, - most íme ily csodákat
halljatok.
Nőtt egykor Burgondban egy nagy-nemes leány,
még soha országban nem volt szebb valahány,
Krimhildnek hítták: szépséges asszonya.
Ő érte sok vitéznek fedte testét a föld pora.
Három király nevelte, gazdag és nemes,
Gunther és Gérnót, mind hős, dicséretes,
és Giselher, az ifjú, kiválasztott vitéz.
A hölgy a nővérük volt, ők hárman oltalmazták életét.
Az urak kegyesek voltak, magas rangból valók,
mértéktelen merészek, lovagok, példaadók.
Ott arra Burgondban, úgy hítták földjüket.
Tettek kemény csodát majd Etele földjei felett.
Wormsnál a Rajna mellett lakozott erejük.
Őket szolgálta büszkén sok lovagseregük
dicsőséges erénnyel, míg éltük véget ért.
Meghaltak mégis rútul két asszony irigy kedviért.
Anyjuk Uote asszony volt, gazdag királyi nő:
az atyjuk pedig Dancrát, reájuk hagyta ő
örökét élte múltán, hatalmas úr, nemes,
még ifjúsága napján nyert vala sok nagy érdemet.
A három királynak így hát, mint említé szavam,
nagy volt ő hatalma: szolgálták hangtalan
a legjobb daliák is, kiket már említettem,
erős mind s büszke-bátor, kemény csatákban
csüggedetlen.
Egyszer csak az erényes Krimhild álmokba lát,
egy vad sólymot nevelt fel sok számos napon át,
két sas szaggatta széjjel, hogy ezt kellett néki lesni:
nem tudna már ezen a földön nagyobb keserv
megesni.
Álmával felkereste az anyját, Uotét.
Ez nem tudott szegénynek lelni jobb igét:
"A sólyom, kit nevelsz majd, egy nemes férfi lesz:
őrizze Isten őt meg, vigyázz, hamar elvesztheted!"
"Mit szól maga legényrül, szerelmetes anyám?
Hős szerelme nélkül lesz már mindig tanyám.
Ily szép fogok maradni egész a holtomig,
férfi szerelme engem gondba soha nem borít."
Magas erénye kertiben a szép leány látogatott,
így élt ott a jó lélek sok számos kedves napot,
s nem akadt, kit átfonna lágy teste, még soha.
Már azóta büszkén egy hős vitéznek asszonya.
*
Gunther és Hágen, a két kemény vitéz,
álnok szívvel az erdőn nagy vadászatra kész.
Jó gerelyük vasára vaddisznó ront elő,
medvék és bölények: mi volna még ily vakmerő?
Köztük vágtatott Szigfrid fennkölt-magasztosan.
A sok fogás ebédet cipelték már számosan.
Egy hűvös forrásnál veszett teste oda.
Brünhild tanácsa tette, a Gunther király asszonya.
Most a vitézek vitéze járult Krimhild elé.
Ékes vadászruháját lovakra emelék
és a társakét is: a Rajnán túlra át.
Nem járta még Krimhild ily bánat viharát.
Szíve választottját ajkon csókolta most:
a hős:"Ég adja, hölgyem, lássalak hamarost
jó kedvben s te is engem. Töltsél kellemetes
napot szép társaiddal: bizony én ma itthon nem
lehetek."
Akkor a szóra gondolt, (be nem vallotta bezzeg)
mit Hágennek súgott meg: s ott jajgatni kezdett
a szép nemes királyné, mért lett teste valaha.
S záporként szórta könnyét a hős Szigfrid úr asszonya.
S így szólt a vitézhez: "Hagyd a vadászatot!
Rosszat álmodtam éjjel, két vadkant zavartatok
keresztül egy nagy pusztán: vérző virágokon.
Hogy úgy omlik a könnyem, bizony van rá okom.
Reszketek nagyon most árulás miatt,
valaki a másiknak gonoszt tartogat,
sok lihegő bosszúálló lopva ott tolong.
Maradj, kedves uracskám: hű szívvel ezt tanácsolom."
S ő így szólt: "Szép hívem, nemsoká vissza jövök.
Én nem tudok olyant, ki ellenem bosszút hörög.
A te véreid mind hozzám oly kegyesek:
és a vitéz seregektől sem érdemlek itt egyebet."
"Ó dehogy, uram Szigfrid: félek, verembe hullsz.
Szörnyűt álmodtam éjjel, fentről váratlanul
két nagy hegy zuhant rád: többé nem láttalak.
Hogyha te most elmégy, szívem a kíntól megszakad."
Átfogta két karjával erényes asszonyát:
szerelmetes csókokkal hintette teste havát.
Engedelmével onnan gyors árnyként távoza.
Nem látta őt jaj többé aztán már épen soha.
Onnan a nép vágtatva egy mély erdőbe ment
időtöltés okából. S a sok hős szüntelen
tódult Gunther nyomába s a Szigfridé mögött.
Gérnót és Giselher, e kettő otthon őrködött.
Számos ló megrakodva jött túl a Rajna felett,
hoztak a vadászoknak bort és kenyeret,
húst és halat frisset sok ízes falatot,
amit egy dús király csak jónak gondolhatott.
Ott tábort ütöttek zöld erdő peremén,
ahol a vad kifut majd, sok büszke vadászlegény,
innen fognak vadászni egy nagy széles gyepen.
Akkor Szigfrid is megjött: a királynak hírül megyen.
A vadászsereg most gyorsan kört alkotott,
őrt állata minden lesnél. Szólt a hős férfi most,
Szigfrid, a hatalmas: "Ki tár nekünk utat
vad után a vadonba, ti híres és merész urak?"
"Széledjünk külön szét, Hágen így válaszolt,
mielőtt megkezdenénk itt a vadászatot!
Akkor majd megtudakoljuk én és ti mind, urak,
kik a legjobb vadászok ez erdei vadút alatt.
Szolgákat és kutyákat osszuk meg hamar:
s menjen kiki arra, amerre akar.
S ki legjobban vadászik, azé legyen babér."
Nem vártak ott a vadászok egymásra hát azért.
Megszólalt Szigfrid úr most: "Eb nélkül elvagyok,
csak egy jó kopó kell, ki érzett már szagot
s megtudja majd a vadaknak nyomát a fákon át.
Pompás vadászatunk lesz!" - most Krimhild férje
így kiált.
Hozott akkor egy vén vadász egy jó szimatú ebet:
s vitte az urat már - egy óra sem volt kerek -
hol sok vadat találtak. S kit a félsz felkavarint,
űzik holtig a legények jó ős vadász-szokás szerint.
Kit a kopó kiriasztott, kézzel sújtotta ő,
Szigfrid, a messze bátor, a niderlandi hős.
Úgy repült lovával, hogy nem volt irgalom.
Ő nyert meg minden díjat ezen a nagy vadászaton.
*
Most így szóltak vadászai: "Tisztelet adassék,
engedd, ó Szigfrid úr, a többi vad hagyassék.
Hisz üres lesz itt még ma a hegy és a vidék."
Mosolygni kezdett erre a bátor és kemény vitéz.
A sok jeles vadászhoz a király hírt meneszt
villásreggelizésre. Egy kürt távolba remeg
nemsoká mint az orkán: tudták ott mind azért,
hogy a nemes fejedelem sátrába visszatért.
S így szól Szigfridhez egy vadász: "Uram fülembe ére
egy kürtnek messzi hangja, hogy már menni kéne
vissza a sátrakhoz: választ hadd küldjek oda."
Így hívogatta egymást kürtölve sok dalia.
Megszólalt Szigfrid úr most: "Hagyjuk az erdőt mi is!"
Könnyű pehelyként szállt lova: repült a többi is.
Kiugrattak ott zajukkal egy nagy méretű vadat:
bozontos medve volt az. Így szólt most hátra a lovag:
"Csináljunk egy kis tréfát nos, urak, hamar!
Oldjátok a kopót el: egy medve ott kapar,
hadd jöjjön tanyánkra vélünk egy úton.
Futhat már mint a villám, hogy lemarad, azt én tudom."
A kopót elbocsáták: nagyot pattant a vad.
De most a Krimhild férje lován nekiszaladt.
S az egy omlásba dőlt be: ott nem félt a világtól.
Azt hitte az erős vad, hogy megmenekült a vadásztól.
Leugrott most lováról a büszke jó lovag:
futni kezdett utána. Bálványként állt a vad,
nem tudott hol kiszaladni: s a hős kézzel csupán
- nem kapott egy sebet sem - ott gúzsba verte szaporán.
Karmolni, sem harapni nem tudta ezt a hőst.
Nyergéhez odakötözte s gyorsan lovára dőlt
s vitte a tábortűzhöz, égig repülni kész,
csak úgy mulatságból a jóságos s bátor vitéz.
*
Megszólalt most hős Szigfrid: "Csodálkozom nagyon,
hogy itt a konyhákból oly sok fogás vagyon,
mért nem hoznak bort is a pohárnokok?
Ha nem lesz a vadászra több gond, én itt vadászni
többé nem fogok!
Bizony megérdemelném, hogy jobban ellátnátok!"
S így szólt az asztalnál most a király, az álnok:
"Kárpótoljuk örömmel torunk hiányait.
Hágen fizet ezért majd: ő vesztne szomjan minket itt."
Megszólalt tronjei Hágen: "Kedves jó uraim,
azt hittem, hogy a hajtást a Spechtshart füvein
rendezzük meg ma. Borunkat odaküldtem egyenest.
Hogy többé így ne maradjunk, mint a szemem fényére
ügyelek!"
Megszólalt a hős Szigfrid: "Nincs erre, uram, köszönet.
Hét lótehernyi méhsert s bort, jó fűszerest,
kellett vón idehozni. S mivel ez elmaradt,
ott vertünk volna sátrat, ahol a Rajna elhalad!"
Megszólalt tronjei Hágen: "Ti nemes hős lovagok,
tudom, itt közelben friss forrás csobog
(hogy harag ne essék): menjünk talán oda."
Ez a tanács még sok vitéznek lett nagy szomorúság oka.
Szigfridet, a hőst marta szomjúság:
szólt hát, az asztalt gyorsan hadd vigyék odább:
a hegy felé sóvárgott, ahol a víz buzog.
Ezt a tanácsot csellel adták a lovagok.
Szólt válaszul Szigfrid most, a niderlandi hős:
"Szaladhat én velem bátran, kinek lába erős,
versenyt ama forrásig. Ha mind ott leszünk,
azé legyen dicséret, akit majd győzni lát szemünk."
"No próbáljuk meg hát mink is!"- szólt Hágen, a bajnok.
Felelt az erős Szigfrid: "Én pedig lehajlok
lábatok elébe s a gyepre borulok."
Midőn ezt hallotta, Gunther szíve hogy dobogott!
S így szólt most a merész hős: "Szavamat megtetézem:
magammal hurcolom fegyverzetem egészen,
a gerelyt pajzsostul és a vadászruhát."
Ott a tegezt szablyástul gyorsan felkötötte hát.
Azok meg ledobáltak minden ruházatot:
vakító fehér ingben úgy álltak ketten ott.
S mint két vad párduc futottak a lóherésen át:
de lám előbb a kútnál mégis a merész Szigfrid állt.
Ő hordott minden díjt el sok számos ember elől.
Gyorsan kardot oldott, tegezét letette ő,
a nagy gerelyt egy hársfa- gallyra hajtotta meg:
így állt a hős vendég a forrás vize felett.
A hős Szigfrid erénye messze-nagyra nőtt.
Pajzsát most földre tette, hol a forrás ömölt:
akárhogy égett torka, a hős mégsem ivott,
míg előbb a király nem: ezért ő rút hálát adott.
Hideg volt a forrás, átlátszó és üde.
Gunther most lehajlott a víz tükrire:
nagyot ivott belőle, aztán megállt egyenest.
Hős Szigfrid is éppúgy tett őutána örömest.
Most meglakolt illeméért. A kardot és íjat
Hágen elvitte mindet tőle távolabb.
Most ismét odaugrott, hol a gerely ringott a fán.
S csupán egy képre bámult a hős vitéz ruházatán.
Míg a dicső Szigfrid hajolt a víz fölött,
átdöfte a keresztet, hogy sebéből felszökött
a vér a szívből s Hágen ingét verte sugara.
Ily becstelen gaztettet hős még nem vitt véghez soha!
Ott hagyta a gerelyt benn a szívben egyedül.
Ily rettentő bőszen Hágen még nem menekült
futva át a világon ellenség miatt.
S midőn a dicső Szigfrid nehéz sebére riadt,
tombolva felszökött a kút mellől a hős:
hát szívéből egy hosszú dárda nyele nőtt!
A jó király most nyila s kardja után tekint:
megkapta volna Hágen most jutalmát érdeme szerint.
De a szívig sebzett kardját nem lelte ott,
nem volt egyéb ott semmi, csak pajzsa csillogott:
azt kapta föl a kúttól, szaladt Hágen fele:
hiába menekült előle most Gunther király embere.
Bár holtra volt sebezve, oly rettentőn dobott,
hogy a nagy pajzsból csak úgy pattogott
a sok szép drágakő-szem: a pajzs is szertemállt.
Így hajtotta a magasztos vendéget a bosszúvágy.
Kezének bús erejétől Hágen a földre dőlt.
A nagy nehéz ütéstől messze dübörgött a föld.
Ha kardját most eléri, Hágen a halál fia.
Úgy háborgott sebében: volt is mért háborognia.
Orcája csak elsápadt: megrogytak lábai.
Nagy ereje testének kezdett szétszállani.
Már a halál pecsétjét hordta színe felett.
Azóta hány szép asszony ejtett őérte könnyeket!
Ott a virágok közé bukott Krimhild ura:
ontotta sűrű vérét nagy sebe kapuja.
Ajkán átok fakadt fel (nyomta nagy kényszere),
kik őt ilyen hűtlen halálba játszották bele.
S így szólt a holtrasebzett: "Ti aljas nép, ti gyáva!
Ezért volt jó szolgálatom, hogy sújtsatok halálra?
Mindig hűséges voltam: ím itt a jutalom.
Ti most tenhívetekkel gonoszt műveltetek nagyon.
Átok száll majd azokra, kiket ti nemzetek,
a távoli időkben. Bosszuló tettetek,
testem vérét kiontva, csak esztelen harag.
Irtózva eltaszít majd magától minden jó lovag."
A leventék összefutottak, hol lesújtva feküdt.
Örömtelen napokra virradt sok közülük.
Kiben csak élt a hűség, zokogott mint a vész:
bizony megérdemelte a bátor és vidám vitéz.
A burgondok királya maga is zokogott.
S így szólt a holtrasebzett: "Hasztalan dolog,
hogy olyan csapjon gyászt itt, ki annak tettese.
Bár sose tette volna! Átok szakadjon testire!"
S megszólalt a bősz Hágen: "Kár minden könnyedért!
Csakhogy már egyszer kínunk s rettegésünk véget ért:
igen kevés akad már, ki kardot rántana ránk.
Üdv nékem, hogy uralmát az útból eltanácsolám!"
"Dicsekedni könnyű néked", - szólt most Szigfrid.
"Hogyha tudom, a lelked mily tőrt készít,
itt állnék most ép testben ti előttetek én.
Nem magam sorsán aggok, feleségem Krimhild
asszonyén.
Irgalmazzon meg Isten, hogy fiam született,
kinek szemére hányják majd mindig az emberek,
hogy bátyjaik ily gazul tudtak egyszer gyilkolni.
Lehetne bár" - szólt Szigfrid - "el tudnám én
panaszolni!"
Vérétől lett nedvessé mindenütt a virág.
S tusázott a halállal: nem tusázott soká,
mert a halál kardja gyorsan vágta szét.
S többé már szót nem ejtett a bátor és vidám vitéz.
Midőn az urak látták, hogy a vitéz halott,
egy nagy pajzsra tették, rőt aranytól csillogott,
s arról tanácskozott mind, ugyan mi volna jó,
hogy titok takarja, hogy ez Hágen műve volt.
Sokan így szóltak ekkor: "Rosszat tudtunk megérni.
Titkoljátok el mind s egyet kell majd beszélni,
hogy Krimhild ura egyedül ütött éppen vadat
s rablók sújtottak reá, midőn ment a fák alatt."
S megszólalt a tronjei Hágen: "Én hazaviszem őt.
Énnekem szent mindegy, megtudja-e a nő,
aki Brünhild lelkire annyi gyászt hozott.
Ugyan mit bánom én, majd hogy zokog s átkoz ott?"
/Ford.: Gulyás Pál/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése