l. Jakab skót király: A király könyve (részlet)

Így siránkozva egymagam szobámban,
minden örömről és vigaszról lemondva,
töprengésbe fáradtam, búra váltan
csak odaálltam kitárt ablakomba,
hogy lássam, akik ott járnak naponta:
ennél nagyobb vigasz amúgy se várt rám
akkoriban, de jólesett a látvány.

Mármost állott amott a fal tövében
egy szép kert, és ennek sarkába vetve
zöld gyepszőnyeg, körülkerítve szépen
kisebb-nagyobb karókkal: fák seregje
állt ott, fogva galagonya-keretbe:
lélek nem járt ezen a sima páston,
s nem volt, ki bárkit közel s messze lásson.

A bokrok és lombok zöldje mély
árnyékát a sétautakra szórta:
tüskés ágát a gyepágyak fölé
nyújtóztatta az édes zöld boróka,
nőve oly szépen és oly gyakorta,
hogy úgy tűnt a kívülálló szemekbe,
mintha minden pástot zöld ága lepne.

Gallyacskáin hintáztatva magát
sok édes csöppnyi csalogány dalolta
harsányan és tisztán szent himnuszát
a szerelemnek: oly lágy volt e nóta,
hogy a kert és a fal, mely körben óvta,
zengett daluktól, és ily szöveg
sejlett összhangzó strófáik megett:

Cantus

"Ki szeret, május imádni siessen,
mert üdvössége évadja közel,
dalolja vélünk: Távozz, tél, no hess el!
Jer, édes nyár, szép évszak napja, jer!
Ki mennyét elnyeré, mind talpra fel!
És a fejét mind büszkén szegje égre,
hogy a szerelem méltatta kegyére!"

E dalt elfújván, egy intésre szinte
elhallgattak, és semmitől se félve,
ahogy láttam a kertbe letekintve,
játszin röpdöstek ágról ágra térve,
friss tollukat kitárták mind a fényre,
s rendezték, tisztogatták e madárkák,
Szerelemnek köszönve ki-ki párját.

Ily tanulságot hordozott az ének,
s az én agyamban kérdések tüzeltek:
"Mitől vidulnak így e csöppnyi lények?
mi tesz ezt, s ugyan miféle szerzet,
amit az ember oly nagy áron nyerhet?
Semmi az", véltem, "alakoskodás csak,
mímelt vígság tetszik az ostobáknak."

Majd gondolám: "Uram, a Szerelem
valóban ily nagy és jó, így uralja
híveit, s tőle oly töméntelen
javakat nyernek, mint sok könyv szavalja?
Szivünk oldozni s kötni van hatalma?
Ilyen korlátlan úr szivünk felett?
Vagy mindez csak meglódult képzelet?

Mert ha oly nagyszerű, mint mondja sok,
hogy minden lényre van figyelme, gondja,
mi vétkem van hát ellenébe, hogy
rab vagyok, míg a madár száll csapongva?
Szolgálatára szívem mért nem vonja?
S ha nem olyas, mint tartja azt a fáma,
miért fecsegnek róla oly hiába?

S ha mégis úgy van, hogy uralkodik,
ha úgy él és parancsol, mint egy isten,
oldoz, kötöz és rabot szabadít,
akkor jobb, ha áldott tetszésit esdem,
hogy jobbágyul fogadjon kegyesen,
és hogy e naptól azok sorsát osszam,
kik szolgálják őt hiven jóban, rosszban."

S a kertbe pillantottam ekkor újra,
s a torony tövén láttam játszi, áldott
léptekkel elsuhanni, szinte bújva,
egy oly friss, ifjú, gyönyörű virágot,
minőt szemem a percig sose látott.
Megmeredtem, és minden porcikámnak
vére egyszerre a szívembe áradt.

S hogy ott álltam ámulva s felhevülve,
nem is csoda: hisz pillantás alatt
eszem a gyönyör s tetszés úgy legyűrte,
míg tekintetem rajta fennakadt,
hogy rabja lettem örökre, szabad
akaratból, hisz nem látszott az édes
arcon nyoma sem a fenyegetésnek.

/Ford.: Tótfalusi István/