Lionello Fiumi: Nagyon halk és regényes ábránd

A júniusi égen,
hogy a késői árnyak
a közterekbe mélyen
csak néha-néha jártak,
a levegőt a szellő
lágy tolluval legyezte
s nyomát illat-lehellő
hullámfodor jegyezte.

Kis fények messze-messze.
Csak egy bár, túl az ében-
fákon, a feketében
villámlott tündökölve,
mint rózsaszín öbölke
a lámpák néztek ki nikkel
és kristály szemeikkel.

Mentem tovább a zöldbe
s pár pont lett, sárga pikkely,
mély vízalatti béke
nyugodt fekete-kéke.
De fönn kinyílt a csillag
egy új és égi kerten,
sok miriád kavics-mag,
aranyporral keverten.
S végül mikor csikordult
cipője a fövenyből
és vélem szembe fordult
a rég várt, drága kis nő
egy vén, mohos fa mellől,
nem tudtam, honnan is jő:
a földről vagy a mennyből.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/