Tibor, a gúnár úgy mászkált a
baromfiudvarban, mint egy komoly, kissé stréber diák. Okosan, szemtelenül
félrehajtotta fejét, figyelmesen megkopogtatott minden kis fadarabot. A két
kislibát nem szerette túlságosan. Ostoba fecsegésük csak zavarta. Azért úgy
délután elsétálgatott velük, komolyan és előkelően, mint egy idősebb testvér,
aki már vitte valamire az életben. Elza kisasszony a tyúkokra panaszkodott:
- Sokra tartják magukat. Aztán a múltkor is
átmentek a tanyára. Kettőt lelőttek. Szép kis társaság. – Elza kisasszony
csőrét közel dugta Tiboréhoz. – Mondja csak, igaz, amit a Spitzerékről
beszélnek? Már napok óta nem láttam őket.
- Semmit se tudok róluk. Egyáltalán semmit.
Mindent tudott erről a családról. Idősebb
libák voltak, tekintélyesek, és annak idején sok mindent megmagyaráztak
Tibornak. Például, hogy a kakasnak csak a szája jár, de valójában nem olyan
nagy legény. Tibor szívesen sétált velük, ők is szerették a csöndet, és ha
mondtak valamit, hát annak volt értelme. Aztán egyszerre csak eltűntek, így
tudták a többiek. De Tibor azon a délután is velük volt, mikor Erzsi néni, az a
hatalmas, kövér nő, aki ennivalót adott nekik, és mindig csak kedvesen beszélt
velük, hóna alá kapta Spitzeréket. A férfi nyugodtan lehajtotta a fejét, az
asszony riadtan hápogott, Istenem, nő volt. Aztán eltűntek a fáskamra felé. A
fáskamra úgy élt Tibor képzeletében, mint valami sötét hely, ahová csak bemenni
lehet. Megfigyelte már, hogy kapnak el jámbor, gyanútlanul sétáló tyúkokat,
hogy aztán odacipeljék őket. A fiatal gúnár elhatározta, hogy amennyire csak
lehet, kerüli a fáskamrát, de most, hogy öreg barátai is odajutottak, gyakran
császkált arra.
Egy délelőtt véletlenül nyitva volt az
ajtó, és Tibor bekukkantott. Nem, amit akkor látott, azt soha életében nem
felejti el. A sarokban, drótkerítés mögött a Spitzerék, lehetetlenül meghízva,
szutykosan. A férfi szomorúan és előkelően, mint egy bebörtönzött márki,
üdvözölte Tibort. A felesége szárnya alá rejtette fejét.
- De Spitzer úr, mi ez?
- Tömnek minket.
- Tömés? Mi az?
Spitzer nem magyarázta meg. Elfordította
a fejét, és többé nem is nézett Tiborra.
Egy láb félrelökte a gúnárt.
- Mit akarsz itt, te bolond? Sor kerül még
rád is, ne félj! – Erzsi néni aztán fölkapta Spitzert, egy barna rongyra
nyomta, szétfeszítette csőrét, kukoricát tömött bele.
Tibor csak a nőt nézte. Na, rólad is
megvan a véleményem. Így bánsz velük, és kint milyen jó képet vágsz!...Ez még
talán jobban elszomorította, mint Spitzerék sorsa. Aztán Spitzerné következett.
Ahogy fölemelték, Tiborra nézett.
- Megyek, asszonyom, megyek.
Sokáig nem tudott megnyugodni. Csak
járkált, és olyanformán mozgatta csőrét, mint aki magában beszél. Senkinek se
szólt a dologról. Felesleges. Egész egyszerűen felesleges. Mindenki rájön
egyszer. Eljön a napja.
Aztán néha bekukkantott Spitzerékhez. Nem
kérdezősködött többé, inkább ő mesélt apró kis pletykákat, például, hogy a
spanyol kakasnak kivel van viszonya.
- Maga nem feledkezik meg rólunk, Tibor –
sóhajtozott az asszony.
Rettenetes, hogy milyen piszkosak,
gondolta Tibor. Legalább vizet kapnának rendesen. Ide juttatni ártatlanokat!...
Aztán tovább mesélte történeteit.
Akármennyire is elszomorították ezek a
látogatások, mégis volt bennük valami hallatlanul felemelő. A Spitzer. Ahogy ez
a sorsát viselte!... Mereven, oldalt hajtott fejjel állt, nem nézett se
Tiborra, se az asszonyra, mintha mindezek túl látna valamit, amire érdemes
figyelni. Néha azért beszédbe elegyedett a fiatal gúnárral.
- Tudja, mit figyeltem meg? Lakott itt egy
pók. Hatalmas pók volt. Remek hálót csinált, és igazán nem panaszkodhatott a
zsákmány miatt. Légy, éjjeli lepke, amennyit csak akart. Aztán valamelyik este
betódult egy csomó lepke meg szárnyas bogár. Neki a póknak. A dolog nem ment
könnyen. Az öreg védekezett. Keringtek, zúgtak körülötte. Újra megtámadták.
Szétszedték hálóját. A pók lassan kezdett leereszkedni a falon. Épp, mikor
leért, lépett be valaki. Eltaposták. De amíg élt, úgy élt, ahogy akart.
Egyébként mindegy, hogy végezzük.
Csönd. Aztán Tibor:
- Hogy érti ezt?
És minthogy a másik nem válaszolt, szépen
továbbállt. Mindegy, hogy végezzük. Lehet. És attól kezdve még jobban örült a
sétának és a szabad fürdésnek. Tudta, hogy majd egyszer őt is a drótkerítés
mögé dugják, de ez egyelőre nem zavarta. Spitzerre gondolt. Benne talán nem
lesz annyi nyugalom, de azért valahogy csak elviseli.
Aztán egyszer megjelent az udvaron egy
hosszú lábú, sovány férfi. No, ez jópofa lehet!...Akkora a fekete kalapja, hogy
két liba is nyugodtan elférne alatta. Erzsi nénivel jött.
- Csak csavarogsz, ahelyett hogy valami
rendes dolog után néznél.
A férfi a karját lóbálta. – Rendes dolog?
Megmondom neked, mi az, hogy rendes dolog. Ha nem beszélsz semmit, és adsz
valamit enni.
- Veled nem lehet komolyan beszélni,
Alajos.
- Ki akar komolyan beszélni? Enni akarok.
- Hogy jár a szája, aztán mindig csak kér
az embertől.
- Ebben is igazad van.
A nő bement a házba. Alajos még kint
maradt egy ideig. Rákotkodácsolt a tyúkokra, aztán orrát fölhúzva kukorékolt.
Tibornak nem tetszett a dolog. – Milyen
zajjal vagy, hallod?... Na mi az, mit nyújtogatod az ujjad? – Rágágogott.
A férfi két ujját mutatta. Tibort
mulattatta a dolog. Kettőt gágogott. Alajos homlokára tolta kalapját, füle
tövét vakarta. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin. Megjelent
Erzsi.
- Gyere már. Kész az ebéd.
Alajos a gúnárra mutatott. – Nekem
adhatnád. Egész értelmesnek látszik.
- Megbolondultál? Aztán mit kezdesz vele?
- Tudod, hogy a számoló macskám beadta a
kulcsot.
- Persze, biztosan nem adtál neki enni.
- Magamnak se volt. Csak én tovább bírtam.
Sport az egész. De nem erről akarok beszélni. A libáról.
- Gúnár.
- Nem bánom. Tehát ezzel a gúnárral tudok
valamire menni. Majd meglátom. Számolni is megtanulhat. Nem olyan nagy kunszt.
Aztán a gágogás is van olyan érdekes, mint a miau.
- Ugyan, Alajos, éhen vesz melletted ez is!
- Kétlem. Egy budapesti cirkusz
szerződtetett.
- És ezt csak most mondod?! – csapta össze
kezét a nő.
A férfi nem is figyelt rá. Nyugodtan
folytatta. Majd adsz neki egy kis útravalót. Az semmi esetre se árt. Nekem is
becsomagolhatnál valamit.
- Szép kis testvér – sóhajtott Erzsi. –
Aztán most, hogy egy kicsit jobban fog menni, ki se dugod ide az orrod.
- Nem valószínű.
- Te már csak ilyen vagy.
- Ilyen.
Egy darabig hallgattak, aztán Alajos
megkérdezte: - Tehát megegyeztünk? – És a gúnárra mutatott.
- Jaj, Alajos, drága ám egy gúnár! Megérzem
én azt.
- Pénzt akarsz?
- Hát bizony én se ingyen kaptam. Aztán
csak adtak neked valami előleget.
Alajos a zsebében kotorászott. – Tényleg nem
dugom ide ki az orrom. De most mindenesetre együnk valamit.
Tibor tudta, hogy róla beszélnek. Jó, jó,
csak ne dugják a végén a drótkerítés mögé. Korai lenne.
Egy barna zsákba dugták. Fejét persze
szabadon hagyták, hogy kapjon egy kis levegőt.
- Így ni – mondta a feketekalapos. Hóna alá
vette Tibort.
- Mit csinál, Tibor? – kérdezte Elza.
- Nem látja? Repülök.
- Nem is igaz.
- Érdekes. Tényleg nem igaz.
Elindultak. Erzsi néni még utánuk
kiáltott: - Alajos, ígérd meg, hogy nem iszol.
- Nagyon fontos ez neked? Megígérem. Mibe
kerül nekem? – hunyorított aztán a gúnárra.
Igen. Tibor világosan érezte, hogy ez az
ügy nem végződik a drótkerítés mögött. Volt valami ennek az embernek az arcán,
ami megnyugtatta. Talán a merészen, szemtelenül előreugró orr. Hisz ezzel
igazán olyan, mint egy gúnár!
Nem, ez az ügy semmi összefüggésben nem
volt a drótkerítéssel. Alajosnak egészen más céljai voltak. A dolog egyszerű.
Alajos partnere kidőlt, új partnert kell szerezni. Aztán nincs is buta képe
ennek a gúnárnak. Jól el lehet vele beszélgetni. Mindenesetre az biztos, hogy
nem szól közbe, és az is valami. Az ember olyan szerény.
- Pardon – mondta a vonaton egy vörös képű
úrnak. – Lesz szíves egy kis helyet adni az öcsémnek?
- De hisz ez egy liba!
- Észrevette?
- Ön szemtelen!
- Ön viszont annyira kövér, hogy mindenkit
kiszorít. Ha megengedi?...
A kövér megengedte. Tett ugyan valami
megjegyzést, de az se Alajost, se Tibort nem zavarta.
Utaztak. És aki utazik, annak meg is kell
érkeznie valahova. Hatalmas üvegtető alatt szálltak ki. Alajos azt mondta,
pályaudvar. Aztán még mondott egyet-mást, de arra Tibor nem figyelt. Alajos ezt
viszont nem vette rossz néven. Megértették egymást.
A szállodai szobában külön kis sarkot
kapott a gúnár. Mindig volt rendes vize, és nyugodtan sétálhatott a folyosón.
Délelőtt próbáltak Alajossal. Az abból állt, hogy a férfi felemelte egy ujját,
mire Tibornak gágognia kellett. Ennek úgy látszik örült Alajos, hát miért ne
tegyük meg neki?...
- Most elviszlek a cirkuszba – mondta Alajos.
Ismét utaztak, de ez már nem tartott
olyan sokáig. A nagy, barna kör, ahova megérkeztek, lehetett volna baromfiudvar
is, de mégsem volt az.
Kövér férfi fogadta őket, szájában barna
rúddal.
- Nos?
- Az új szám – mutatott Alajos a gúnárra.
És megint fölemelte mutatóujját.
Tibor a kövérre sandított, aztán a
barátjára. A sovány arcon minden izom megfeszült. S közben úgy forgatta a
szemét, mintha ki akarná pottyantani.
- Mit izgulsz öreg? – gágogott.
Következett a másik ujj. Aztán vagy
hatszor egymás után gágogott. A hat ujjból kettő eltűnt. Tehát négyszer.
- Ez érdekes – mondta a barna rúd. És most
már figyelt. Összeadás, kivonás, kicsit nehéz dolog, de azért valahogy megy.
Hanem most már igazán elfáradtam. Abbahagyhatnátok.
Abbahagyták. A kövér kezet nyújtott.
- Tehát együtt lépnek fel. Rendben van. –
Azután Tiborhoz fordult. – Vigyázz a barátodra! Iszik.
Igen, Alajos ivott. Néha fél napra el is
tűnt. Tibor a folyosón várta. Egyszer a barátja négykézláb mászott föl a
lépcsőn. Közben csak arra vigyázott, hogy a kalapja le ne essen. Nem esett le.
Tibor félrehajtotta a fejét.
- Mi ez?
Alajos mégiscsak fölmászott. Tibor még
szeretett volna valamit mondani, de inkább elindult előre a folyosón.
Igen, határozottan jó lesz szemmel
tartani Alajost. Hisz megérzi azt az ember, ha inni megy. Tibor nem haragudott,
csak belekapaszkodott a nadrágjába. És ez néha használt.
Aztán már felléptek. Megint a porond
közepén álltak, csak Alajoson szűkre szabott frakk feszült. Tibor a saját
kosztümjében volt. Valami éles fény a szemébe csapódott. Erősen hunyorgott, de
azért jól látta a hosszú, fehér ujjakat. Semmi baj.
Alajos nagyon boldog volt. Együtt
vacsoráztak egy nyári vendéglőben. A férfi ivott, a gúnár veszekedett vele.
Ujjak mutattak föléjük.
- Nézzék csak!...
- De hisz ez szenzációs!
Így éltek. Néha komisz volt a dolog.
Alajos épp akkor tűnt el, mikor a cirkuszba kellett volna indulni. A gúnár
nagyokat szuszogva letotyogott a lépcsőn. A vendéglőben is megnézte. A vendéglő
a földszinten volt, és néha itt ivott Alajos a bűvésszel vagy a hasbeszélővel.
Nem, ott se találta.
- No, te is jól nézel ki a gazdáddal –
mondta Emma, a tulajdonosnő.
- Hagyjuk most az előadást. Elég baj az,
hogy nincs itt.
Alajos csak másnap került elő. Már nem
volt részeg, kínosan egyenesen jött. Csendesen leült az asztal mellé, és a
kezét nézte.
Tibor sok mindent akart mondani, de
érezte, hogy mindez fölösleges. Megrántotta hát a nadrágszélét. – Jó, hogy itt
vagy.
Az igazgató persze lármázott:
- Ki foglak dobni! – Talán ezt mondta
legtöbbször. Alajos csak a gúnárt nézte.
Tibor néha arra gondolt, hogy ha Alajos
nem inna…ha Spitzeréket nem dugták volna a drótkerítés mögé…Ostobaság. Úgy kell
lenni a dolgoknak, ahogy vannak.
Hanem mikor Alajos másnap se került elő,
igazán nem tudta, mihez fogjon. Már volt lent a vendéglőben Emmánál, megvárta a
cirkuszból hazatérő bűvészt. Egyik se tudott semmit.
Másnap aztán Alajos holmiját fölvitték a
padlásra. A szobát lezárták. Közben úgy tekintettek Tiborra, mint egy hirtelen
árván maradt gyerekre.
Emma néni levitte a konyhára. Sok mindent
mondott, de Tibor az egészből csak annyit értett, hogy Alajos nem jön többé
vissza. És ez elég volt neki.
- Ahhoz, hogy levágjalak, kissé már öreg
vagy – mondta a nő. – Itt mindenesetre ellehetsz.
Barna rongyot tettek a gúnár alá.
Értelmetlenül nézte a körülötte sürgő izmos, meztelen lábszárakat. Nem gondolt
semmire. Fáradt volt. Fejét lomhán, erőtlenül szárnya alá rejtette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése