Mihail Jurjevics Lermontov: A tőr

Szeretlek, tőr, együtt élek tevéled,
te csillogó, te hűs, te gyönyörű,
a puszta fia fente fanyar éled,
pengéd edzette sok-sok köszörű.

Egy liliomkéz nyujtott sírva, némán,
a szürke hajnal fénye reszketett.
S acélodon búsan pergett le néhány
könnycsepp szivárgó, forró vér helyett.

Két éjsötét szem sírt, a drága, gyengéd
szemek tüzeltek a ködös borún -
mint szikratűzben tündököl a pengéd -
és azután kihúnytak szomorún.

Most rám maradtál, hű szerelmi zálog,
sokszor mutatva, merre van a cél...
Kemény leszek, maradjunk jó barátok,
szívnél keményebb, jéghideg acél.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/