Neithart von Reuental: Puszta sík volt idáig a rét csak...

Puszta sík volt idáig a rét csak.
Azóta már közelebb a kedves évszak,
hol virág lep lóherés mezőt,
s mint azelőtt,
viruló rózsák borítják a rónát,
melyek jól bírják a nyári hőt.

Rigók s csalogányok dala szárnyal,
hegyen-völgyön hangzik a madárdal.
Köszöntik a nyár derűs-szép évadát,
mely bőven ád
örömöt s kedves látványt szemünknek.
Gyönyörű a tágas rónaság.

Szólt egy leány: "A mező harmatban ázik.
Vágytok-e látni a nyár csodáit,
a fákat? Télen csupasz s halovány
valahány,
de most az erdőn mind kilombosodnak:
ott énekel a csalogány.

Hallga, hogy zeng a lombok alatt a kórus,
énekétől lesz még dicsőbb a május!
Nem látjuk a tél jegét, havát.
Hej, Wierat,
úgy járd most, hogy el sose feledjem.
Sűrű lombot hajt a hársfaág.

Itt táncolunk párosan ez évben.
Sok-sok rózsa virul az erdőszélen:
rózsakoszorúval övezem
a fejem,
ha egy lovaggal járom én a táncot
jókedvemben. No, ropd velem!"

"Lánykám, nem való neked ilyesmi.
Hogyha lovagokat vágysz táncban követni,
akik hozzád sehogyan sem illenek,
féltelek,
hogy csúnyán rá fogsz fizetni. Téged
az ifjú majoros szeret."

"Majorostól borsódzik a hátam.
Ha egy lovag érdeklődik irántam,
mért kellene paraszti férj nekem?
Képtelen
ő engem kedvem szerint szeretni.
S még azt hiszi, örvendezem."

"Őt. lánykám, magadtól ne taszítsd el.
Holmi lovagokra vágysz te balga szívvel.
Búsulunk, kik óhajtjuk javad.
Adott szavad,
számos esküd meg nem szegted eddig.
Tőlem elszakadnod nem szabad."

"Anyámasszony, kérem, hagyja abba.
Bárkit elveszítek őmiatta,
ki előtt nincs titkom semmi sem.
Azt hiszem,
jobb, ha ki-ki tudja, akit illet:
Reuental felé húz a szívem."

/Ford.: Kálnoky László/