AZOKBAN A NAPOKBAN, AMIKOR
A FALVAK NÉPE MEGGONDOLATLANUL,
IRTANI KEZDTE AZ ERDŐKET
Hol a madarak fészkelni szerettek,
s dallal verték fel a gerincet, völgyet:
vágják az erdőt, mit a dér lepett meg,
a tiszta fagyban a fák hanyattdőlnek.
Hanyattdőlnek, és rá a felkavart nép,
fűrész szétmetszi, aki éri, vágja.
Ki bánja? Nemrég egy letört rossz gallyért
cellákat rótt ki a vármegyeháza.
Magyarázzák is most az erdőőrnek,
amíg kutyája csörgeti a cserjést:
„Miénk most minden!” – egész nap pörölnek
halálraszántan a villogó fejszék.
S meghal az erdő mehet a madárhad
más országokba, és a téli újhold
talán hófedte koronát se láthat,
csak az oldalon ezer vérző tuskót,
zsongó tölgyesnek havas temetőjét,
dúlt csapáit a felkavart napoknak.
Ó, birtokodra fejszével törő nép,
ne feledd el, hogy te maradsz itt holnap.
Hogy jövő is lesz – ki gondol ma rája?
Csak mámor van, ha a magunkét vágjuk.
Szerencsétlen nép őstragédiája –
tán koporsónak se lesz holnap fájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése