Vérlázítóan szép a tavasz ismét,
feltámadott az élet odakint.
Teljes tüzével süt a nap, és húsvét
körül rózsa nyit, hajt a rozmaring.
Tavasz, - mintha már évmilliók óta
ugyanazt ölelné szívén a kert.
Míg gyöngyvirágos földek alá sorba
egymást temetik el az emberek.
S fölébük nő a fű, a lomb, és tisztább
szenvedélyből a szerelem fakad.
Lányok sétálnak a síron mezítláb,
s mellük remeg a feszes blúz alatt.
Halál ellen az élet küldetése
a fű, virág, a szívek mámora.
Tavasz, - mintha a kínzó nagy miértre
már válasz volna egy-két ibolya.
Nem halsz meg! – súgom magamnak,
míg élek,
komolyan, mintha másnak mondanám:
bár tudom, egyszer szétrágnak a férgek
a mulandóság nyirkos asztalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése