Világítunk
Ebéd után a kicsi székre telepszem a fűtő
mellé cigarettázni. Otthonos, meleg sarok, itt simítgattam a kapcám
gyermekkoromban. Ezen szokott üldögélni megboldogult nagyapám is, szivarozás
közben a lába elé sercingetve, amitől anyám mindig felmérgelődött. Ha térdemre
hajtom a fejem: a ház földjének agyagillatát érzem. A füstfellegecskékben
nagyapám arcát látom, szakállának a szúrását érzem a homlokomon. Fehér virág a
szakálla. Apó nevezte így, mondván, hogy halála előtt az ember kivirágzik.
Nevettünk rajta. Nem ismertük a félelmet, mivel bátorságot sem kívánt semmi
tőlünk az enyészet színe előtt. A puszta lét örömével dögönyöztük a hátát,
tetszett nekünk, hogy mint a hordó, melynek tartalmát elitták az évek, konganak
a bordái.
Most, hogy a kicsi székkel együtt reá
emlékezem, sajogást érzek. A hiányával van jelen közöttünk. Sőt, észrevehetőbb
és hangosabb, mint életben volt: azzal, hogy elment, rólunk is kimondott
valamit. Ítéletét annyiszor ismétli meg, ahányszor eszünkbe jut, és diadalmasan
mindannyiszor távol marad, mintegy büntetésül, amiért valamikor olyan közel
merészkedtünk hozzá, és belehallgatóztunk a csontjaiba.
- Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi
anyám.
- Szombat.
Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a
szombati napot.
- Meg kellene emlékeznünk azokról, akik
meghaltak.
Másfelé irányult hát a kérdése. Valami
felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és
amit anyám, talán hogy az közönyömet is
pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett. A szeme járásán látom, hogy kerülget engem
a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet.
Tiszteli világfelfogásomat, bár Isten, örökélet és feltámadás dolgában nem ért
egyet a tagadásommal. ( Így szólt egyszer: „ Majd ha szükséged lesz rá, te is
visszatérsz a te istenedhez, akit elhagytál, és aki nem hagyott el téged.”) Nem
ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek, mi
az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém
irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor
rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti:
szerződésbeli kötelezettségnek. ( J. bátyám ezt így fogalmazta meg: aki
materialista, annak ugyebár jobb a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé
új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos
hivatalbélit. ) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a
gondolkodásbeli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen
megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és
elmúlhatatlan dolgokhoz.
- Tudod-e, hol van nagyapád sírja?
Mondom, hogy a temető északi felében, a
rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék.
Enyeden, a Bethlen Kollégiumban ért a halálhíre. Később, mikor az iskola útnak
eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát,
a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. S jövő tartotta fogva minden
gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.
- Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?
Semmi vád a hangsúlyában. Pusztán csak a
figyelmeztetés, hogy aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a
halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább, hacsak nem oly erős ez a
lelkiismeret, hogy mindent kibírjon.
- Mivel engesztelhetném meg? – kérdem
bűntudattal.
- Világítás napja van.
Kipattant hát anyám kívánsága.
Boldog, hogy nem ellenkezem. Vagy inkább
azért, hogy kibékít apó emlékével. Ő az örök oldó- és kötőanyag. Amikor
ketten-hárman, testvérek összebakalódtunk, gyöngéden széjjelválasztott
bennünket, kiszedegette körmünket a másik szeme alól. Azzal, hogy
széjjelválasztott, mindig újra összehozott mindahányunkat. Nemcsak a fiait: az
egész nagy rokonságot, ezer irányba nyúlánkozó vágyaival, föl-föllobbanó
konfliktusaival. Mintha szövőszékben ülne: ahol szál szakad, menten bogoz a
bogos ujjaival.
Estefelé, hogy apám is hazakerül a
műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan
a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy
csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba
mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég
most a falu két dombján. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt
szorongatnak a hónuk alatt: abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit
játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.
- Nem tudják, mivel játszanak – mondja mellettem
egy öreg paraszt a fejét csóválva.
- Vajon mi tudjuk-e? – kérdem.
- Nem játék ez, uram! – tiltakozik. – Hanem
tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a
szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s
már kettébe is vágtad őket.
Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába
szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének: az emberi értékek
folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképp kerültünk ide a
Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással
állapítjuk meg újra, hogy élünk s emlékezünk.
Otthonos, meleg fényben úszik a temető.
Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le: az ásóval, kiskapával
megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az
őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik.
Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat
ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a
földet: a jeltelenség minden irányába szerteguruló kényszerítik vissza
két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő
arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése: a szó makacsul a jelenhez
tapad. „ Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést.” (…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése