Dán népmese: Mit talált a kovácsmester?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, amelyben éppen hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. S erre a lakodalomra hivatalos volt a falu  kovácsmestere is. Ahogy bandukolt, bandukolt át a szántóföldeken, be a faluba - mert kint lakott egészen az erdőszélen -, egyszerre csak egy furcsa, barna rongydarabba botlott. Lehajolt érte, fölemelte, bele is dugta a zsebébe, mert arra gondolt, otthon majd kimossa a felesége, és valamire csak feltudja használni. Hanem ahogy megérkezett a lakodalomba, ezért-e vagy miért, nem tudom, de senki sem vette észre, mintha ott se lett volna a kovácsmester. A meghívott vendégek barátságosan odamentek szép sorjában a vőlegényhez és a menyasszonyhoz, kedvesen elbeszélgettek velük, sok boldogságot és sírig tartó szerencsét kívántak nekik, és átadták ajándékaikat. A vőlegény meg a menyasszony mindenkit leültetett az asztalokhoz, csak a kovácsmestert nem hívta senki. Ott kinn álldogált egymagában az udvaron, mint egy eldobott piszkafa.

"Akár haza is mehetek - dohogott magában -, s haza is megyek bizony, mert hiszen senki sem törődik itt velem!"

Dúlva-fúlva vágott át a szántóföldeken, s egykettőre hazaért. Ahogy belépett az ajtón, morcosan csak ennyit mondott:

- Meggyüttem!

- Hogyhogy visszajöttél, édes egy uram? - kérdezte a felesége. - Hát már véget ért a lakodalom?

- Meggyüttem, mert a kutya sem törődött velem, még csak rám se néztek - panaszkodott a kovácsmester. - Erre azt gondoltam magamban, ha nem látnak szívesen, hát inkább elgyüvök.

- De hát hol a csodában vagy tulajdonképpen, édes jó uram? Hangot, azt hallok, de embert bizony nem látok! - sikoltott fel rémülten az asszony, mert csak most fordult hátra a tűzhely mellől, ahol éppen túrós palacsintát sütött tizenhét neveletlen gyermekének.

S bizony nem is láthatta, mert láthatatlan volt a kovácsmester, hiszen az a rongyféle, amit talált, nem volt más, mint egy láthatatlanná tevő sipka.

- Mit beszélsz itt összevissza? Azt mondod, hogy nem látsz engem? Hát te is egészen megkukultál, amíg odajártam? - fortyant fel a kovácsmester, mert ahogy ő végignézett magán, ő bizony látta magát. Aztán, hogy egy kicsit megenyhült, kivette a zsebéből a kis barna valamit, és odadobta a lócára a feleségének, hadd lássa, hogy még hozott is valamit. No, most már aztán végre látta őt a felesége, azonban a láthatatlanná tevő sipka abban a minutumban eltűnt, mert csak az használhatta, aki megtalálta, továbbajándékozni nem volt szabad.

Most aztán egyszeriben megértette a kovácsmester, hogy miért nem vették észre. Jókedvűen ballagott hát vissza a lakodalomba. A mulatság persze még javában tartott, s mikor a mátkapár megpillantotta a kovácsmestert, kiszaladtak hozzá az udvarra, és örömükben összevissza csókolták, aztán őt is leültették dúsan terített asztalukhoz.

Én azt hiszem, még ma is ott eszik, ha azóta ugyan jól nem lakott.

/Átdolgozta: Végh György/