Gárdonyi Géza: Rabmadár

A kalitkában levő madarat nem kell annyira sajnálni, mint amennyire sajnáljuk.

Egyszer egy macskafejü baglyot vettem csak azért, hogy a gyermekek ne kínozzák. Kalitkába tettem és hússal tartottam két hónapig.

Mikor már láttam, hogy a szárnya újra megnőtt, kivittem az udvar közepére és kinyitottam a kalitka ajtaját.

A bagoly nem ment ki.

Ott hagytam azután és csak órák múlva néztem ismét hozzá.

A baglyot ott találtam a kalitkában.

Akkor kihúztam a kalitka ajtaját és leemeltem róla a kalitkát.

A bagoly bámulva nézett körül, de csak állt egy helyen, jobban mondva: bókolt, leguggolt, ahogy a bagoly szokott.

De nem ment el.

Gondoltam, az én jelenlétem köti. Hát bementem a szobámba és az ablakból néztem, hogyan indul a szabad-világba.

A bagoly mindjobban bókolt, nézett jobbra-balra; egyszer eltávozott félméternyire s diadalmasan rikoltott. Azután szétnyitotta a szárnyát s megcsapkodta a levegőt. Megint eltáncolt egy méternyire, megint bókolt.

No, gondoltam most megyen el.

De bizony nem ment az el: visszatáncolt a kalitka mellé. Látszott rajta hogy bemenne, ha tudná hogyan.

*

Okosabb madárról is mondok ehhez hasonló történetet.

Tiz-tizenegy éves koromban a Vértes alján laktunk és én a nyarat madarászással töltöttem.

Egyszer egy szép feketerigót fogtam. Fészekben találtam s annyira fejlett volt, hogy talán már másnap kirepült volna.

A rigót fölneveltem. Meg is nőtt szépen.

Nyár utólján egyszer, hogyan, hogyan nem kiszabadult a kalitkából s fölreppent a nyitott ablakon át a ház mellett levő magas eperfára.

No Rigó, Isten veled! - gondoltam megdöbbenve.

Búsan vártam, hogy tovább repül, de az én rigóm csak ott maradt a fán, tollászkodott.

Én se voltam rest: neki a fának! Gondoltam, megfoghatom még, ha ilyen kevéssé örül a szabadságnak.

De hiába másztam én ágról-ágra, a rigó hol ide röppent, hol amoda: mindig ügyesen kikerülte a kezemet.

Akkor az a gondolatom támadt, hogy felteszem a kalitkát: hátha belemegy.

A házbeliek csak nevették a reménykedésemet.

De én nem voltam rest, ennivalót tettem a kalitkába s felvittem a kalitkát a fára; kinyitottam a kalitka ajtaját. Persze az ajtóra madzagot kötöttem.

Akkor visszaereszkedtem a földre és vártam nagy epedve, hogy a szökevény megtér.

Úgy is történt. A madár kisvártatva észrevette a kalitkát s hozzáugrált. Ide-oda kukucskált az ennivaló felé, azután bebujt s evett. Diadalmasan vittem vissza a szobába.

*

Ez a két történet persze fiatal madárról szól.

Arról is tudnék beszélni, hogy egy veréb egyszer holtra verte magát a kalitkámban. De ez talán nem az elvesztett szabadságért történt, hanem azért, hogy a madárka nem volt emberhez szokva s az eléje szórt táplálékot a félelem folytonos zavarában nem látta meg.