Bűnről, aljasságról ki tudna többet
beszélni nálam? Én voltam a kert
gazdája s buzgón öntöztem a földet,
melyben a mag csírázott és kikelt.
Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.
Meddő facsonkok tárták fel csupasz,
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten
jártam a gaztól ellepett utat.
Majd a lépések sűrűségbe vesztek.
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár
forrása nem volt látható e nesznek.
( Kertem kerülte állat és madár.)
Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas
sziklák haragvó arca rád hajolt.
A poshadó vizű és békanyálas
tó arcod undorító tükre volt.
Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,
s mint Isten sárgolyót képére formál,
világomat magam teremthetem.
S mint a király, ki harcol az idővel,
és esztelen építkezésbe fog,
mulandó hírét menteni a kővel,
gőgtől vakult szemem se látta, hogy
vad szélvihar csapott a kártyavárra,
hogy a bokrok között kígyó sziszeg,
s hogy Ámor elhagyott talapzatára
rátelepedtek az Erinniszek.
Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal
és elpusztított Édenébe zár.
Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.
Sötéten zúg a kert. Eléri párás
ablakomat a kora őszi fagy:
fantasztikus virágokat cirádáz.
S ha valaki kopogtat, nem te vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése