Bartócz Ilona: Mese egy eltévedt őzikéről

Panna, a játékos és könnyelmű őzike, elhatározta, hogy elfogja Lilót, a sárga szárnyú, vidám lepkét. Panna már egy álló napja azon bosszankodott, hogy Liló nem hajlandó játszani vele, ha a közelébe megy, menten szétnyitja szárnyait, és huss! - elrepül. Panna fürgén szedi a lábát, de Liló csak nevet rajta.

"No, már igazán utolérem, megfogom és csak akkor engedem el, ha megígéri, hogy ezentúl majd mindig velem játszik" - fogadkozott magában őzike.

Liló hamarosan meg is jelent az erdei tisztáson, ahol Panna meg őziketestvérkéi reggelizni szoktak. Megint csak elreppent Panna szimatoló orrocskája előtt, és huss! - máris szállt az erdő sűrűjébe. Minél gyorsabban szállt Liló, annál gyorsabban futott Panna.

Egyszerre csak maguk mögött hagyták a fákat, a sárga szárnyú lepke eltűnt a kék levegőben és szegény könnyelmű kis őzike ott állt egy poros út szélén. Most mi lesz? Mögötte barátságtalanul sötétlett a sűrű erdő. Előtte meg a szürke, poros út. Hogyan is tudná, hová vezet? Csüggedten pislogott, tanácstalanul emelgette a kábát, mikor a feje felett megszólalt egy szarka:

- Mit keresel erre, te őzike? - csörögte szaporán.

- Eltévedtem - vallotta be Panna.

- Eltévedtél? Hát az bizony baj. De azért segíteni lehet rajta. Elvezetlek a Vízililiomok szigetére, ott gyűjtik össze az eltévedt gyerekeket. Ezt anyukád is tudja, és bizonyára ott keres majd téged. Indulj csak el mögöttem!

Panna és a szarka a poros úton át hamarosan egy csodaszép tóhoz ért. A zöld parti fűzben komoly hattyúk szorgoskodtak, kákából, nádból tutajt készítettek A szarka a hattyúk gondjára bízta az őzikét.

Más eltévedt állatgyerekek is várakoztak a parton és Panna - egy szomorú teknősbéka, egy csintalan pulikölyök meg egy haragos méhecske társaságában - elsőnek került a kész tutajra, amit két bölcs, öreg hattyú vontatott a vízililiomok szigete felé.

Bizony beesteledett, mire a hattyúk minden eltévedt állatot a szigetre vittek.

Délután már nagyobb tutajok is kikötöttek a parton: gondterhelt pulimamák, aggódó sündisznók meg ráncos homlokú csigapapák jöttek a Vízililiomok szigetére, hogy megkeressék eltévedt kicsinyeiket. Panna aggódva figyelt, de sehol sem látott egyetlen őzet sem. Borzas, a csintalan pulikölyök szemtelenül megjegyezte:

- Na, őzike, téged alighanem tyúkanyó fogad örökbe, az eltévedt csirkéje helyett majd te leszel a gyereke!

Panna nem felelt, csak bánatosan nézett a part felé. De a vigyázó, egy szigorú hattyú, megrovóan koppintott a csőrével Borzas fejére:

- Haszontalan puli te, mit fecsegsz annyi ostobaságot!

Már felkelt a hold, fényében ezüstösen csillogtak a liliomlevelek, mikor nagy loccsanással kikötött az utolsó tutaj és Panna mamája lépett a partra.

Akkor aztán a főhattyú a közepére állt, megmagyarázta a kicsinyeknek, hogy máskor ne csavarogjanak el a mamájuktól, testvéreiktől.

Az égbolt már csupa-csupa csillag volt, mikor Panna megtalálta a mamáját. Illedelmesen megköszönte a hattyúk segítségét, tutajra szállt, és anyjával együtt hamarosan partot ért.

Az őzike már olyan álmos volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét, de azért illedelmesen jó éjszakát kívánt a tutajos hattyúknak és édesanyja oldalán engedelmesen indult hazafelé a holdfényes úton.