Hűvös, tavaszi szél bújócskázott a
bokrok között, és ha talált valami tavalyi levelet, azt hajszolta, amíg meg nem
unta. Aztán visszakanyarodott, meglengette a mogyoróbarkákat, és sziszegett a
kökénybokrok között, mert a kökény szúrt, mint a veszedelem.
A birkák nagy igyekezettel legelték az aszott füvet és nem emelték fel fejüket, mintha azt mondták volna, ők nem tudnak semmit, és nem is avatkoznak ilyen dolgokba.
De Bogáncs, a Pumi sem ugrált körül, csak rövid, kócos kis farkát billentette meg, jelezve, hogy valami baj lóg a levegőben, és ilyenkor minden hangosság helytelen és nem idevaló.
S az öreg Galamb is csak egy ujjal bökött kalapja karimája felé, nem nyújtott kezet, és nem nézett rám.
Majdnem felesleges voltam.
Ebben a külső világban nem kívánják a kimondott részvétet, mert jól tudják, hogy a baj szétosztva csak szaporodik. Ha baj van, s ha sokat törődnek vele, felfuvalkodik, és bátorságot kap.
Itt pedig nagy baj volt, ezt mindenki tudta, és minden állat megérezte, hogy az öreg juhász verekedik vele. Még a kolomp is halkabban kondult.
- Holnap bemegyek a városba, aztán hírt hozok.
- Bizony, az jó lesz...
Bogáncs hol rá nézett, hol az öregre, és kurta farkával helyeselt: aztán lefeküdt, mert Bogáncs várandós volt, hasát már majd a földön húzta.
- Hát akkor megyek - mondtam. Kezet fogtunk és összenéztünk, tovább, mint máskor.
- Csak maradj - intettem a kutyának, és Bogáncs visszaintett, hogy egyáltalán nincs szándéka elkísérni, mint máskor, de felállt, mert illem is van a világon.
A legelő felett némán utaztak a varjak, egy lomha felhő a nap elé mászott, és hűvös lett egyszerre a szél, emlékeztetve, hogy eddig a telet szolgálta. Pedig déltájt járt az idő, s most kellene találkoznom Erzsivel, de legalábbis látnom egy piros foltot és egy fehér foltot. A piros Erzsi réklije, a fehér pedig a kosár takaróruhája, hozván öregapjának az ebédet.
De most üres a határ, hűvös szürkeség az úr, s a szél úgy sóhajtozik a bokrok között, mintha temetésről jönne. Megrázom a fejem, undorral, mint a ló, ha bögöly akar a fülébe mászni, és nem akarom hallani ezt a sóhajtást.
Nem akarom Erzsit fehéren látni, hanem pirosan és nevetve és asszonynak, mert ez a szegény Gábor gyerek is úgy vánszorog a dologban, mintha csontja se lenne. Jövő hónapban lett volna az esküvő, de Erzsi megcsúszott, a lovak megbokrosodtak, s a nehéz kocsi keresztülment rajta.
- Remélem, hogy nem a gerince...remélem - mondta doktorunk, de én már ismerem a mi doktorunkat. Nem szeretem, ha ő csak reménykedik.
És most megyek a kórházba, viszem magamban az öreg juhász megkövült, néma aggódását és Gábor emésztő bánatát. Viszem magamban a bokros tájat, a szelet és a felhőket, az aszott gyepet és Bogáncsot is. Nem érzem a vonatfüst utazásszagát, és nem hallom a város felesleges lármáját.
De az éterszag megbirkózik mindennel. Lemossa rólam barátaimat, a tavaszi földszagot s a távoli dombok végtelenségét. Lemossa a tegnapot és a holnapot: ma van, és egyedül vagyok.
- A tanár urat keresem.
- Most a termeket járja, tessék várni.
Hát várok.
Jön a tanár orvosokkal és ápolónőkkel. A földet nézi, homloka ráncos. Nem csodálom. Nem vesz bennünket észre, csak megy, s húzza maga után a fehér csapatot.
Hát várok.
Egy-egy ajtó nyílik, egy gumikerekű kocsi surran a kövön. Mennyi ember utazott ezen a kocsin, ki ide, ki - oda...
- Most menjen be - mondja az egyik doktor -, de csak röviden.
A tanár a kezét mossa egész habfelhőben, aztán keféli körmét. Végül törölközőt vesz, és most reám néz.
- Boldog Erzsébet mondom. - Jőhátról. A kocsi ment keresztül rajta...szeretném tudni, felépül-e.
Hosszan törülgeti a kezét, és néz. Már alig bírom. Hát nem látja ez az ember, hogy kik vannak mögöttem? Hát nem érzi, hogy...
- Rokona? - És nem veszi le rólam a szemét.
- Nem!
Elmosolyodik, és a szoba egészben és darabjaiban nevetni kezd. Talán én is, de ezt nem tudom.
- Meggyógyul!
Puha, mégis telemarkú kézszorítása úgy kísér, hogy ha akarnék, talán röpülnék is. Jön az éterszag is. Nem is olyan rossz szag ez végeredményben...
A vonat olyan lassan megy, mint egy álmos hernyó, és alkonyodik, amikor végre kitesz a partra. Gábor áll a bakterház mellett, de nem jön oda. Az arcomat nézi.
- Kire vársz?
Nem szól, csak az egyik lábát előreteszi, és arca vonaglik.
- Meggyógyul. - Kezet fogunk. - Hallod-e, engedd már el a kezemet!
Gábor mögém kerül, pedig mellettem is jöhetne, aztán elmarad.
Most megy le a nap: a szél elfeküdt a domboldalon, s a vezérürü kolompja mintha csengője lenne a napáldozat esti miséjének.
Bogáncs megszaglász, az öreg Galamb fogja a kezem, és mosolygok, s a két öreg szem elhomályosodik.
- Azt mondta?
- Azt.
Erre megsimogatta a kutyát, éleset füttyentett, s Bogáncs, mint a szélvész, csaholva kerítette körül a falkát, aztán leült előttünk, mintha azt mondta volna:"Tudok én futni, ha hasas vagyok is, ha jókedvem van..."
- Na, csak ne ugrálj - intette az öreg juhász -, mert hátha csak egy kölyköd lesz, azt meg már valakinek elígértem...
- Majd vigyázok rá - mondtam, és nem beszéltünk többet, mert felesleges lett volna.
/Forrás: F.I., Tarka rét/
A birkák nagy igyekezettel legelték az aszott füvet és nem emelték fel fejüket, mintha azt mondták volna, ők nem tudnak semmit, és nem is avatkoznak ilyen dolgokba.
De Bogáncs, a Pumi sem ugrált körül, csak rövid, kócos kis farkát billentette meg, jelezve, hogy valami baj lóg a levegőben, és ilyenkor minden hangosság helytelen és nem idevaló.
S az öreg Galamb is csak egy ujjal bökött kalapja karimája felé, nem nyújtott kezet, és nem nézett rám.
Majdnem felesleges voltam.
Ebben a külső világban nem kívánják a kimondott részvétet, mert jól tudják, hogy a baj szétosztva csak szaporodik. Ha baj van, s ha sokat törődnek vele, felfuvalkodik, és bátorságot kap.
Itt pedig nagy baj volt, ezt mindenki tudta, és minden állat megérezte, hogy az öreg juhász verekedik vele. Még a kolomp is halkabban kondult.
- Holnap bemegyek a városba, aztán hírt hozok.
- Bizony, az jó lesz...
Bogáncs hol rá nézett, hol az öregre, és kurta farkával helyeselt: aztán lefeküdt, mert Bogáncs várandós volt, hasát már majd a földön húzta.
- Hát akkor megyek - mondtam. Kezet fogtunk és összenéztünk, tovább, mint máskor.
- Csak maradj - intettem a kutyának, és Bogáncs visszaintett, hogy egyáltalán nincs szándéka elkísérni, mint máskor, de felállt, mert illem is van a világon.
A legelő felett némán utaztak a varjak, egy lomha felhő a nap elé mászott, és hűvös lett egyszerre a szél, emlékeztetve, hogy eddig a telet szolgálta. Pedig déltájt járt az idő, s most kellene találkoznom Erzsivel, de legalábbis látnom egy piros foltot és egy fehér foltot. A piros Erzsi réklije, a fehér pedig a kosár takaróruhája, hozván öregapjának az ebédet.
De most üres a határ, hűvös szürkeség az úr, s a szél úgy sóhajtozik a bokrok között, mintha temetésről jönne. Megrázom a fejem, undorral, mint a ló, ha bögöly akar a fülébe mászni, és nem akarom hallani ezt a sóhajtást.
Nem akarom Erzsit fehéren látni, hanem pirosan és nevetve és asszonynak, mert ez a szegény Gábor gyerek is úgy vánszorog a dologban, mintha csontja se lenne. Jövő hónapban lett volna az esküvő, de Erzsi megcsúszott, a lovak megbokrosodtak, s a nehéz kocsi keresztülment rajta.
- Remélem, hogy nem a gerince...remélem - mondta doktorunk, de én már ismerem a mi doktorunkat. Nem szeretem, ha ő csak reménykedik.
És most megyek a kórházba, viszem magamban az öreg juhász megkövült, néma aggódását és Gábor emésztő bánatát. Viszem magamban a bokros tájat, a szelet és a felhőket, az aszott gyepet és Bogáncsot is. Nem érzem a vonatfüst utazásszagát, és nem hallom a város felesleges lármáját.
De az éterszag megbirkózik mindennel. Lemossa rólam barátaimat, a tavaszi földszagot s a távoli dombok végtelenségét. Lemossa a tegnapot és a holnapot: ma van, és egyedül vagyok.
- A tanár urat keresem.
- Most a termeket járja, tessék várni.
Hát várok.
Jön a tanár orvosokkal és ápolónőkkel. A földet nézi, homloka ráncos. Nem csodálom. Nem vesz bennünket észre, csak megy, s húzza maga után a fehér csapatot.
Hát várok.
Egy-egy ajtó nyílik, egy gumikerekű kocsi surran a kövön. Mennyi ember utazott ezen a kocsin, ki ide, ki - oda...
- Most menjen be - mondja az egyik doktor -, de csak röviden.
A tanár a kezét mossa egész habfelhőben, aztán keféli körmét. Végül törölközőt vesz, és most reám néz.
- Boldog Erzsébet mondom. - Jőhátról. A kocsi ment keresztül rajta...szeretném tudni, felépül-e.
Hosszan törülgeti a kezét, és néz. Már alig bírom. Hát nem látja ez az ember, hogy kik vannak mögöttem? Hát nem érzi, hogy...
- Rokona? - És nem veszi le rólam a szemét.
- Nem!
Elmosolyodik, és a szoba egészben és darabjaiban nevetni kezd. Talán én is, de ezt nem tudom.
- Meggyógyul!
Puha, mégis telemarkú kézszorítása úgy kísér, hogy ha akarnék, talán röpülnék is. Jön az éterszag is. Nem is olyan rossz szag ez végeredményben...
A vonat olyan lassan megy, mint egy álmos hernyó, és alkonyodik, amikor végre kitesz a partra. Gábor áll a bakterház mellett, de nem jön oda. Az arcomat nézi.
- Kire vársz?
Nem szól, csak az egyik lábát előreteszi, és arca vonaglik.
- Meggyógyul. - Kezet fogunk. - Hallod-e, engedd már el a kezemet!
Gábor mögém kerül, pedig mellettem is jöhetne, aztán elmarad.
Most megy le a nap: a szél elfeküdt a domboldalon, s a vezérürü kolompja mintha csengője lenne a napáldozat esti miséjének.
Bogáncs megszaglász, az öreg Galamb fogja a kezem, és mosolygok, s a két öreg szem elhomályosodik.
- Azt mondta?
- Azt.
Erre megsimogatta a kutyát, éleset füttyentett, s Bogáncs, mint a szélvész, csaholva kerítette körül a falkát, aztán leült előttünk, mintha azt mondta volna:"Tudok én futni, ha hasas vagyok is, ha jókedvem van..."
- Na, csak ne ugrálj - intette az öreg juhász -, mert hátha csak egy kölyköd lesz, azt meg már valakinek elígértem...
- Majd vigyázok rá - mondtam, és nem beszéltünk többet, mert felesleges lett volna.
/Forrás: F.I., Tarka rét/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése