A fa és a madár
A tavaszban elhullván virága,
Őszi dértől lévén lombja sárga,
A szedett fa búsan állt magában
A kis madárhoz így szólt bánatában:
„Szállj le hozzám, szállj le hozzám,
Repkedő kicsiny madárkám,
Szállj le rám, szerelmem!
Látod, életem milyen árva,
Télnek és a vésznek tárva:
Vígasztalj meg engem!
Ékesíts fel tollaiddal,
Zengj, hogy felderítsen a dal,
És, felejtve mindent,
Boldog álmokkal pihenjek
Karja közt a zord hidegnek,
Míg a sors ki nem ment.
Szállj le, bár egy pillanatra:
Felvirúlok a tavaszra,
S lombom sátorában
Kéjre és örömre várlak,
És tied lesz a kicsiny lak,
Míg rajtam levél van!”
Gyökerétől legfőbb sudaráig
A szegény, szedett fa reszket, fázik,
És hiába vár a kis madárra, -
Az tovább száll, boldogabb tanyára,
S melyet oly hőn esdekelve kére,
Hasztalan vár bájos énekére:
Száraz ágán, búsabban nevénél,
Dérporos hajával dermed a tél…
Ifju sugaraktól átkarolva
Új öröm hevében reszket a fa
Gyökerétől legfőbb sudaráig,
S életdúsan újra felvirágzik,
Ékszerűl az ébredő tavasznak,
Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,
S hol nap és lég kékje közt enyelge,
A rügyekből fejlik zöld levelke.
És a felvirult fa áll dicsően,
Gazdag fürtözettel a mezőben…
Most ki az, ki lombja sátorában
Fenn tanyázik bizton és vidáman?
A madárka fészkét oda tette,
És kicsinyke párja van mellette:
Nap nyilától és a vészek ellen
Óva élnek boldog kényelemben.
Hajlik a fa, érik szép gyümölcse,
Hol van a nép, mely azt majd elköltse?
A madárka hozza kis családját,
S hűs galyak közt gazdag lakomát ád.
Gyökerétől legfőbb sudaráig
Reszket a fa s ily szózatja hangzik:
„Most belőlem bánat és öröm szól,
Ments meg isten a bal jóslatoktól!
Majd ha tél jön és fergeteg tép,
Nem hagyand-e mind el e vidám nép?
Tűrni kész-e bal szerencse napján,
Hogy vigadjon jobbra fordulatján?
Vajha volnék az örömnek fája,
Mely virágát soha el nem hányja!
Vajha volnék gazdag és erős fa,
Vésszel és villámmal dacolva!
Vajha volnék lelkes nép hazája,
Melynek értem zengne dalimája:
Úgy nem kéne félnem jóslatoktól…
Most belőlem bánat és öröm szól.”
A rét és a virág
„ Borulj reám,
Kis violám:
Hagyd e kéjt éreznem.
Én szültelek,
Neveltelek:
Pihenj meg keblemen.
Ha szép fejed
Rám fekteted,
Mi kéj s öröm nekem!
Ha harmatod
Rám hullatod,
Megifjúl életem.”
Kis virághoz így könyörge a rét:
A virág nem hallgatá beszédét.
Kék fejét, zöld bokrának felette,
A kis álnok büszkén fölemelte,
És a naphoz, harmatgyöngy szemével,
Édes-epedezve nézdegél fel. –
Fél világot lángjával borítván
Mind fölebb ment a nap égi útján,
S gyenge szirmai a kis violának
Égető hevétől fonnyadának.
Bús fejével ekkor a kis árva
Meghajolt a rétnek pázsitára,
S a beteg virágnak a szelíd rét
Szeretettel által adta kebelét.
Lágy füvekből párnát szőtt fejének,
S hogy ne ártson semmi szenderének,
Pára-fátyolt készített körüle,
mely sohajtól néha megrendüle. –
Anyja volt a rét a violának –
A fohászok tőle származának!
S míg sohaj közt szólni kezde a rét,
Minden fűszál hallgatózva eszmélt:
„Szép virágom, mondd el mi bajod van,
Hogy reám hullsz ilyen fáradottan?
Kérsz-e ágyat, hogy pihenj ki rajta?
Kérsz-e sírt, hogy hamvadat takarja?
Száraz emlőm vére kell-e? ébredj,
Vedd el azt is, csak halált ne szenvedj!
Vagy csak, - oh kín! – akkor vagy sajátom,
Bájaid ha hervadozni látom?
És ha szirmai fonnyadó keblednek
Gyász fedélül szivemen hevernek?...
Élj, virúlj fel kis beteg virágom,
Életedtől én is felvirágzom.
Élj, virúlj fel, és mutasd háládat –
Kit szeretnél inkább mint anyádat?”
A forrás és a patak
Hegy oldalában
Mi zúg, mi hangzik?
Forrás buzog fel
S tovább patakzik.
S forrás s patakhang
Mint bűvös ének
Zeng, mintha titkon
Versengenének:
„Ne menj el innen,
Ne menj el messze,
Fogyó erőd hogy
Erőm növessze!
Maradj e völgyben:
Tengerre gyűlve
Maradjunk együtt
Hevűlve, hűlve,
Hogy minden cseppem
És minden csepped
Együtt legyen víg,
Együtt, ha szenved.
Te fenn a fényben
Tündérkedendel,
Egekbe nézvén
Hullám szemeddel,
És felvihetsz
Hő habjaiddal,
Míg engem itt lenn
Nap nem vigasztal.
És én viszontag,
Midőn nap éget,
Hűs nedveimmel
Vidítlak téged.
S leszünk hatalmas
Hullámok árja:
Képét a menny is
Bennünk csodálja.
Maradj, ne hagyj el,
Ne menj el innen,
Nehogy szeszélyed
Eltévelítsen, -
S te vészes úton,
Én elhagyatva,
Vesztünket érjük
Búnak miatta!”
Esdett a forrás:
De a patak ment,
Kőről kavicsra
Táncolva szökkent,
Mint a szilaj vér
Ifjú erekben
Futott a völgyre
Mindig sebesben,
S mint ifju vérben
Víg érzemények,
Benn gyors galócák
Szökdécselének:
Pajzán gyönyörrel
Körül futosván
Kéjekre gyúlt a
Vadrózsa lángján:
Tovább tovább ment,
És minden bokrot
Minden virágot,
Hajába fodrott:
Örül a napnak,
Örült az éjnek,
Az árjain kelt
Szellő-zenének.
S vidor zajától
Hangzott a völgység,
Utána bájos
Visszhang huzódék…
De fenn a forrás
Hegy oldalában
Bús aggalommal
Zúgott magában.
*
A kis völgy megszakadt:
Alatta rónaság
Elérhetetlenül
A láthatárba vág:
De a völgyet hiven
Elzárja sziklagát,
Mely a térség fölött
Mereszti föl falát.
Könnyelmün a patak
A sziklához rohan,
Morgása hirdeti,
Hogy tiltó őre van:
De húzza őt varázs-
Erővel a veszély,
Mint ember életét
Az első szenvedély.
S amint mohón alá
Indúl sikamlani,
Függvén a mély felett
Rémült hullámai:
Fel-felsivalkodik
A sziklagáton át
S iszonynak hangjai
Töltik be a magányt.
*
A rónán délibáb
És szellő lengenek,
Közöttük felmosolyg
A tündér tömkeleg:
Az összetört patak
Még egyszer föltekint,
Hol csábosan felé
A rónatávol int:
Még egyszer élni vágy,
Még egyszer útra kél:
A szenvedés után
Megnyúgovást remél.
Fakó füzek között,
A puszta téreken,
Beteg hullámival
Megy némán, ridegen.
Utjában egy virág
Még néhol felvirít,
De ő ábrándosan
A tündérhonba szít.
S amint megy zajtalan
Bozontos part alatt,
A csalfa déli hölgy
Tovább tovább halad,
És tündérkerteit,
És lenge sátorát
Látatlan kezei
Mélyebbre helyezik át. –
Lomhán, erőtlenül
Alább megy a patak,
S mind inkább elvadúl
A szürke sivatag:
Zord sásnak élei
Hasítják a szelet,
Kisértő zene szól
A halvány nád felett:
Már a szegény patak
Nem látja partjait,
A tündérképeket,
Melyeknek álma hitt:
Vad puszták kebelén
Ott áll védetlenül:
S a csalfa délibáb
Szélszárnyon elrepűl…
*
Mint emlő, honnan az
Édes kis gyermek, leszakadt,
A forrás a hegyen
Kiszárad terhes bú miatt…
S a szomjazó patak
A róna sik csészéiben
Pang, romlott vér gyanánt
Álcsillogással, betegen.
Nézd vad növényzetét,
Hajának zordon szálait,
S a kór virág alatt
Zaj nélkül fekvő árjait!
Benn undok állatok
Tenyésznek számlálhatlanúl,
Mint a rossz szenvedély,
Midőn az embersziv elaljasúl.
Még a szabad madár
Pihenni megszáll özönén,
Mint rossz kebelbe is
Száll néha tisztább érzemény:
De mint ez, úgy az is
Jő és megy kérlelhetlenűl,
S az elhagyott mocsár
Mindinkább elkietlenűl.
Most gyász felhőt sohajt
Kínjában a hév nap alatt,
S kerűlni szégyenét
A földkebelben váj utat.
A felhő szárnyra kél,
S a néma föld alatt az ér
Felküzdve a hagyott
Anyához ismét visszatér:
S míg az hő könyeit
Hullatja rá fájdalminak,
Hozzá a titkos ér
Sugári felszivárganak.
És újra élni kezd
A forrás s elpártolt patak:
Zajokra vidoran
Hegy és völgy visszhangzanak.
*
Mezőben egy szép kis leányka jár,
Szép mint virág, szabad mint a madár,
És tiszta mint a szirtből kelt patak,
Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.
Körüle a madár vigan zenél,
De ő haraggal hozzá így beszél:
„Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát
Hogy rajta élj, míg enyhet s tápot ád:
Tettél-e érte valamit? soha!
De elhagyod, ha sorsa mostoha.
Ha én fa volnék, megráznám magam,
Tudom, nem volna több ily madaram.”
Aztán lement, hol busongott a rét,
S a kis virághoz ilyképen beszélt:
„ Te rossz virág! ez hát a szeretet?
Anyád, míg ép vagy, büszkén megveted:
Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd,
Hogy búval és nyomorral verd meg őt.
Tudod mi vár hervadt hűségedért?
Kettős halál ad érte gyászos bért.”
S végül hogy a patakhoz eljutott,
Feddőleg ilyen szókat hallatott:
„Boldogtalan, te későn hű patak!
Hullámaid szörnyen lakoltanak!
Eltávoztál név nélkül, idegen
A csalfa báju messze téreken.
Mi tarthatandott fel? a szeretet,
S te szűtlen hagytad el honföldedet.” –
*
Megszégyenűlten ekkor a patak,
S virág, madár ilykép áldoztanak:
Tollat, levélkét és egy csepp vizet,
A kis tündér oltárhoz lebegett:
Hogy feltevé a tollat: rohanó
Szárnyak verése lőn kihallható.
Szárnyak, minők felkérik az eget
S födözni képesek egy nemzetet…
S hogy a levélkét nyújták kezei:
Tavaszvirány kezdett kifejleni,
Tavasz, minőnek gazdag és szegény
Örült egy hervadt ország kebelén…
S hogy végre feltevé a csepp vizet:
Forrott a csepp és tenger árja lett,
És a tenger gazdag folyamba vitt
Nem egy világrész drága kincseit.
És a folyamnál dús várost talált,
Melynek csodáján a nap is megállt.
*
Mi volt a cseppvíz, a levelke, a toll?
Az amivel hazádnak tartozol:
Mindenből, amivel birsz, egy parány,
De összetéve roppant adomány.
Mi volt az oltár? Kárpát bércfala:
S a kis leány? honunk jobb angyala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése