Tűlevél-sátor árnyán,
vadon szurdok felett
ott áll az evenk bálvány,
a tajgára mered.
Komor homlokán felleg.
Leste sok századig
gyámoltalan evenkek
dús áldozatait.
Jószágot hoztak, csizmát,
mézet meg prémeket.
Hitték: imádkozik hát
az egész nép helyett.
Párolgó szarvasvérrel
kenték meg ajkait
s hitték: égi erővel
mindent eligazít.
Csaló volt, törpe nagyság,
fából volt szelleme,
szive görcsből faragcsált –
hogy is segítene?
Ott áll most elfeledve
holtan, társtalanul.
Már senki nem hisz benne.
Már ajándék se hull.
De éjszakánként mintha
kutatva nézne szét,
rémlik: megint kigyújtja
mohalepett szemét.
A hóvihar zaján át
fülel, gondolkozik.
Újra megnyalja száját,
és vérre szomjazik.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése