2014. augusztus 31., vasárnap

Gárdonyi Géza: Zsendice és a pipája


Volt egyszer egy ember meg egy pipa. Az embernek Zsendice volt a neve.

Zsendice nem szeretett semmit és senkit annyira a világon, mint a pipáját. Együtt jártak, együtt keltek, de legjobban szerettek együtt feküdni.

Derék, egészséges cseréppipa volt. Rézkalap fénylett a fején és selyembojt a derekán. Ha Zsendice megtömte dohánnyal, és lángot tartott rá, a pipa beszívta a lángot, és olyan gyönyörű füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat eregetett, hogy öröm volt nézni.

Zsendice nézte is. Egész nap heverészett a subáján, és eregette a füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat a pipájából.

Szegény ember volt különben ez a Zsendice. Nem volt egyebe, mint egy kis szalmafödelű háza, egy körtefája meg egy subája. Egyszer, amint a subáján pipázott, észrevette, hogy a subának szétszakadt egy helyen az öltése.

- Sebaj - szólott -, majd megvarrom.

Hanem mindig halasztotta a varrást a füstállatok miatt. A lyuk pedig nőtt. Egyik öltés a másik után szakadt. Utoljára szétmállott az egész suba.

Akkor Zsendice befeküdt a házába, a szalmaágyra, és ott pipázott. Egyszer, amint egy füstsárkányt látott szépen szállani a padlás felé, észrevette, hogy az egyik gerenda le van ereszkedve.

- Sebaj - szólt - , majd megtámasztom.

De annyira elmerült a füstállatok nézegetésében, hogy a gerendatámasztásra nem jutott idő. Leereszkedett az egész padlás, megrogyott az egész ház.

Zsendice kiballagott a körtefája alá, és lehasalt a gyöpre.

- Ez jó fa- szólott -, a lombjai olyanok, mint a sátor, a körte pedig lehull a számba.

Ott eregette tovább a füstöt, és hol egyik oldalára fordult, hol a másikra. Egyszer észrevette, hogy hernyók sétálnak a körtefán.

- A hernyó gonosz állat - szólott, átkukucskálva egy füstkígyón, amely karika módra szállt az ég felé -, no de majd leszedem én azokat a hernyókat.

Egyik napról a másikra halasztotta a hernyószedést. A hernyók megszaporodtak, és megették virágjában a körtét.

Arra megy akkor a földesúr. Azt mondja Zsendicének:

- Szegény Zsendice, de kipusztultál mindenből. Gyere hozzám szántani, segíts magadon egy kis pénzzel.

Zsendice fejet bólintott erre. Bizony, jó lesz. Köszönte a szívességet. Hanem mielőtt munkába fogott volna, rágyújtott a pipára, és nézte, nézegette az égbe szálló füstmadarakat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat.

Ezalatt persze más ember ment a földesúrhoz. Elvégezte a szántást. El is tette a pénzt. Zsendice nem kapott semmit. Akkor arra gondolt, hogy meg kellene házasodni.

Volt a faluban egy szép leány, akinek pénze is volt, háza is volt. Éppen jó lett volna feleségül Zsendicének.

Leült a ház elé, és ott a pipáját meggyújtva gondolkodott, hogyan kérje meg a leányt. A pipa tömérdek füstállatot eregetett ki magából. Míg Zsendice ezeket nézte, más ember jött, és elvitte előle a leányt feleségül.

Zsendice a régi szegénységben maradt. A földesúr újra megsajnálta Zsendicét, és így szólt hozzá:

- Gyere el hozzám kukoricacsősznek. Nem lesz semmi dolgod, csak a kukorica körül kell sétálnod, hogy el ne hordják. Adok jó fizetést.

Zsendice elment csősznek.

Mindjárt az első reggelen, amint fölébredt, így szólt magában:

"Mielőtt kimennék körülnézni, elpipázok egy fél marok dohányt."

Azzal megtömte a pipáját, és gyönyörködött a füstállatokban, mint azelőtt szokta. Persze ezalatt hordták a kukoricát. Az uraság észrevette. Elcsapta Zsendicét a csőszhivatalból.

Zsendice szegény ember maradt.

Akkor nagy szomorúságba esett. Leült a háza előtt az árokpartra, megtömte a pipáját, és nézte, nézte, hogyan szállnak az ég felé a csodálatosnál csodálatosabb füstállatok. Addig-addig nézte, mígnem elaludt. Azt álmodta, hogy egy nagy füstmadár száll ki a pipájából, és nem oszlik szét a levegőben, hanem megáll előtte, szétterjeszti a két nagy szárnyát, és így szólt hozzá:

- Ülj a hátamra, Zsendice, elviszlek olyan országba, ahol nyakig úszol a tejben, térdig jársz a mézeskalácsban, kolbász hajlik rád a fűzfáról, és farsangi fánkkal van kirakva az országút.

Tetszett ez a beszéd Zsendicének. Felült a füstmadár hátára, és szállott, szállott a hátán mérhetetlen magasságba, mérhetetlen messzeségbe.

Zsendice örömmel látta, hogy a füstmadár után repül az egész állatkaraván. A macskák, a kígyók, sárkányok mind mennek egymás után kanyarogva, röpködve a hátuk mögött. Egyszer csak valami felhő tetejére értek. A füstmadár letette ott a hátáról. Köréje telepedett az egész állatkaraván.

- Nézz vissza a földre - szólt a füstmadár -, mert sohasem látod többé.

Zsendice visszanézett a földre, amely szédítő mélységben feküdt alatta. Megismerte a faluját, a falujában a saját házát a körtefával együtt. Hanem alig tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, mikor magamagát pillantotta meg a körtefa alatt.

Ő volt valósággal, csakhogy éppen a pipa hiányzott a szájából. Szorgalmasan varrta a bundáját. A bunda újra jó volt. Ép volt, szép volt. Aztán bement a házba, feltámasztotta a gerendát, megigazította a tetőt, bemeszelte a falat. A ház újra állott. Fehér lett a napon, mint a hó. Azután kiment az ajtón, és figyelmesen nézte a körtefát.

- Nini - szólott -, hernyó koma, mit keresel a fámon? Talán bizony a körtémen akarsz meghízni?

Sietve emelte le a ház oldaláról a létrát, és szorgalmasan hernyózáshoz fogott.

A fa gyönyörűen virított. Olyan volt, mint egy nagy virágbokréta. Azután mintha egy pillanat alatt nyárrá változott volna a tavasz, körtékké változtak a virágok is. A faágak meghajlottak az édes teher alatt.

Zsendice ekkor ekét vitt ki a házból. Fölszántotta a földjét, és belevetette a pénzt. A pénz egy pillanat alatt százszor annyit termett. A Zsendice háza megélénkült. Tarka tehén ivott az udvaron. A tarka tehenet egy fiatal szép asszony megfejte. A fiatal szép asszony bevitte a habos fehér tejet a szobába.

- Ki az? - kérdezte Zsendice.

- A te feleséged - felelte a füstmadár.

Aztán a füstállatok komoly fejbólogatása között folytatta:

- Látod, azt a szép házat, azt a szép gazdaságot, azt mind elpipáztad, ellustálkodtad. Se házad, se pénzed, se feleséged nincsen, csupán egy csomó füstállatod van, amely, nézd, így hagy mindig magadra.

És a füstállatok kacagva oszlottak széjjel.

Zsendice ijedten kapaszkodott a felhő csücskébe, azazhogy egy keserűlapu szárába, mert fölébredt. Megcsóválta a fejét, és nagyot gondolkozott.

Én nem tudom, miket gondolt meg az a Zsendice, hanem azt láttam, hogy mikor fölkelt, a pipáját a sarka alá tette s összetörte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5