Volt egyszer egy ember meg egy pipa.
Az embernek Zsendice volt a neve.
Zsendice nem szeretett semmit és
senkit annyira a világon, mint a pipáját. Együtt jártak, együtt keltek, de
legjobban szerettek együtt feküdni.
Derék, egészséges cseréppipa volt.
Rézkalap fénylett a fején és selyembojt a derekán. Ha Zsendice megtömte
dohánnyal, és lángot tartott rá, a pipa beszívta a lángot, és olyan gyönyörű
füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat eregetett, hogy öröm volt nézni.
Zsendice nézte is. Egész nap
heverészett a subáján, és eregette a füstmacskákat, füstkígyókat,
füstsárkányokat a pipájából.
Szegény ember volt különben ez a
Zsendice. Nem volt egyebe, mint egy kis szalmafödelű háza, egy körtefája meg
egy subája. Egyszer, amint a subáján pipázott, észrevette, hogy a subának
szétszakadt egy helyen az öltése.
- Sebaj - szólott -, majd megvarrom.
Hanem mindig halasztotta a varrást a
füstállatok miatt. A lyuk pedig nőtt. Egyik öltés a másik után szakadt.
Utoljára szétmállott az egész suba.
Akkor Zsendice befeküdt a házába, a
szalmaágyra, és ott pipázott. Egyszer, amint egy füstsárkányt látott szépen
szállani a padlás felé, észrevette, hogy az egyik gerenda le van ereszkedve.
- Sebaj - szólt - , majd
megtámasztom.
De annyira elmerült a füstállatok
nézegetésében, hogy a gerendatámasztásra nem jutott idő. Leereszkedett az egész
padlás, megrogyott az egész ház.
Zsendice kiballagott a körtefája
alá, és lehasalt a gyöpre.
- Ez jó fa- szólott -, a lombjai
olyanok, mint a sátor, a körte pedig lehull a számba.
Ott eregette tovább a füstöt, és hol
egyik oldalára fordult, hol a másikra. Egyszer észrevette, hogy hernyók
sétálnak a körtefán.
- A hernyó gonosz állat - szólott,
átkukucskálva egy füstkígyón, amely karika módra szállt az ég felé -, no de
majd leszedem én azokat a hernyókat.
Egyik napról a másikra halasztotta a
hernyószedést. A hernyók megszaporodtak, és megették virágjában a körtét.
Arra megy akkor a földesúr. Azt
mondja Zsendicének:
- Szegény Zsendice, de kipusztultál
mindenből. Gyere hozzám szántani, segíts magadon egy kis pénzzel.
Zsendice fejet bólintott erre.
Bizony, jó lesz. Köszönte a szívességet. Hanem mielőtt munkába fogott volna,
rágyújtott a pipára, és nézte, nézegette az égbe szálló füstmadarakat,
füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat.
Ezalatt persze más ember ment a
földesúrhoz. Elvégezte a szántást. El is tette a pénzt. Zsendice nem kapott
semmit. Akkor arra gondolt, hogy meg kellene házasodni.
Volt a faluban egy szép leány,
akinek pénze is volt, háza is volt. Éppen jó lett volna feleségül Zsendicének.
Leült a ház elé, és ott a pipáját
meggyújtva gondolkodott, hogyan kérje meg a leányt. A pipa tömérdek füstállatot
eregetett ki magából. Míg Zsendice ezeket nézte, más ember jött, és elvitte
előle a leányt feleségül.
Zsendice a régi szegénységben
maradt. A földesúr újra megsajnálta Zsendicét, és így szólt hozzá:
- Gyere el hozzám kukoricacsősznek.
Nem lesz semmi dolgod, csak a kukorica körül kell sétálnod, hogy el ne hordják.
Adok jó fizetést.
Zsendice elment csősznek.
Mindjárt az első reggelen, amint
fölébredt, így szólt magában:
"Mielőtt kimennék körülnézni,
elpipázok egy fél marok dohányt."
Azzal megtömte a pipáját, és
gyönyörködött a füstállatokban, mint azelőtt szokta. Persze ezalatt hordták a
kukoricát. Az uraság észrevette. Elcsapta Zsendicét a csőszhivatalból.
Zsendice szegény ember maradt.
Akkor nagy szomorúságba esett. Leült
a háza előtt az árokpartra, megtömte a pipáját, és nézte, nézte, hogyan
szállnak az ég felé a csodálatosnál csodálatosabb füstállatok. Addig-addig
nézte, mígnem elaludt. Azt álmodta, hogy egy nagy füstmadár száll ki a
pipájából, és nem oszlik szét a levegőben, hanem megáll előtte, szétterjeszti a
két nagy szárnyát, és így szólt hozzá:
- Ülj a hátamra, Zsendice, elviszlek
olyan országba, ahol nyakig úszol a tejben, térdig jársz a mézeskalácsban,
kolbász hajlik rád a fűzfáról, és farsangi fánkkal van kirakva az országút.
Tetszett ez a beszéd Zsendicének.
Felült a füstmadár hátára, és szállott, szállott a hátán mérhetetlen
magasságba, mérhetetlen messzeségbe.
Zsendice örömmel látta, hogy a
füstmadár után repül az egész állatkaraván. A macskák, a kígyók, sárkányok mind
mennek egymás után kanyarogva, röpködve a hátuk mögött. Egyszer csak valami
felhő tetejére értek. A füstmadár letette ott a hátáról. Köréje telepedett az
egész állatkaraván.
- Nézz vissza a földre - szólt a
füstmadár -, mert sohasem látod többé.
Zsendice visszanézett a földre,
amely szédítő mélységben feküdt alatta. Megismerte a faluját, a falujában a
saját házát a körtefával együtt. Hanem alig tudott hova lenni a nagy
csodálkozástól, mikor magamagát pillantotta meg a körtefa alatt.
Ő volt valósággal, csakhogy éppen a
pipa hiányzott a szájából. Szorgalmasan varrta a bundáját. A bunda újra jó
volt. Ép volt, szép volt. Aztán bement a házba, feltámasztotta a gerendát,
megigazította a tetőt, bemeszelte a falat. A ház újra állott. Fehér lett a
napon, mint a hó. Azután kiment az ajtón, és figyelmesen nézte a körtefát.
- Nini - szólott -, hernyó koma, mit
keresel a fámon? Talán bizony a körtémen akarsz meghízni?
Sietve emelte le a ház oldaláról a
létrát, és szorgalmasan hernyózáshoz fogott.
A fa gyönyörűen virított. Olyan
volt, mint egy nagy virágbokréta. Azután mintha egy pillanat alatt nyárrá
változott volna a tavasz, körtékké változtak a virágok is. A faágak
meghajlottak az édes teher alatt.
Zsendice ekkor ekét vitt ki a
házból. Fölszántotta a földjét, és belevetette a pénzt. A pénz egy pillanat
alatt százszor annyit termett. A Zsendice háza megélénkült. Tarka tehén ivott
az udvaron. A tarka tehenet egy fiatal szép asszony megfejte. A fiatal szép
asszony bevitte a habos fehér tejet a szobába.
- Ki az? - kérdezte Zsendice.
- A te feleséged - felelte a
füstmadár.
Aztán a füstállatok komoly
fejbólogatása között folytatta:
- Látod, azt a szép házat, azt a
szép gazdaságot, azt mind elpipáztad, ellustálkodtad. Se házad, se pénzed, se
feleséged nincsen, csupán egy csomó füstállatod van, amely, nézd, így hagy
mindig magadra.
És a füstállatok kacagva oszlottak
széjjel.
Zsendice ijedten kapaszkodott a
felhő csücskébe, azazhogy egy keserűlapu szárába, mert fölébredt. Megcsóválta a
fejét, és nagyot gondolkozott.
Én nem tudom, miket gondolt meg az a
Zsendice, hanem azt láttam, hogy mikor fölkelt, a pipáját a sarka alá tette s
összetörte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése