Előbb halok meg, mint te: rejtve hordom
szívemben idebenn
a tőrt, amellyel kezed felnyitotta
halálos, mély sebem.
Előbb halok meg, mint te: ámde lelkem,
a megátalkodott,
a túlvilágnak küszöbén leül majd,
s reád fog várni ott.
Múlnak az órák, a múló napokkal
évek tűnnek tova,
aztán te is jössz, s bekopogsz az ajtón…
ki nem jut el oda?
Akkor, ha minden bűnt, mindent, mi gyarló,
a földnek röge fed,
s mint új Jordánban, a halál vizében
lelked megfürdeted:
ott, hol az élet kúsza, zűrzavarja
halk békévé simul,
miként a hullám, mely a parthoz érve
elhallgat és kimul:
midőn a sír bezárul és kitárja
az örök életet –
mindent elmondunk egymásnak mi ketten,
mit itt nem lehetett!
/Ford.: Gáspár Endre/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése