Hallgatag jön, s minden mozdulata
a csönd harmóniája:
lépte kopogva emlékeztet a
szárnyas himnusz ütemes dallamára.
Félig-húnyt szeme tiszta, mint a dél,
s úgy perzsel ez a két szem,
hogy föld és ég, mi csak résébe fér,
ez új parázstól fölizzik egészen.
Ha kacag, hangja patakként szökell, s
gyöngyözve halkul aztán:
ha sír, végtelen gyöngédségű vers
pereg alá az arcán.
Övé a szín, övé a napvilág,
a vonal és az illat:
a forma, mitől megfogan a vágy:
s a kifejezés, kútja dalaimnak.
Hogy buta?...Bah! Míg titka odabenn
lapul, lakatra téve,
a hallgatása többet ér nekem,
mint bárki más kimondott bölcsessége.
/Ford.: Timár György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése