José Alcala Gorostíza ( Mexikó): Fájó lélek

Öregapó füstöl, magába füstöl,
csak szívja vén pipáját és szipákol.
A délután, ragyogva az ezüsttől,
ábrándozik egy régi rózsafáról.

Öregapó bóbiskol, noha ümget...
Be szomorú is, ami messze van már,
a rozzant óra, a tegnapi ünnep
és elhajítva a suton a naptár!

Csend...Álom lengi át a néma csendet,
mert annyi sok dolog múlt el azóta,
nyájas családi körben nóta zengett,
zengett a nóta, az a régi nóta.

A messze tájon titkosan suhanva
az alkonyat jön, tisztult bánatokban,
a rozzant óra úgy lapul a falra,
mint fájó lélek, mahagóni-tokban.

Ketyeg, beszélget a letűnt napokrul
a vén pipával, mely búsan világol,
a kiskapuról, mely meg-megcsikordul,
egy régi-régi sárga rózsafáról.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/