És egyre zordabb a nap és a tér...
Mi leng itten? Egy emberhang: beszélik.
Mi zúg? A vén fák bús fuvalma ér,
súgják a gyerekkorodnak halk meséit.
Az alkonyos mezőn vár lent a kis kert,
az árnya oly hűvös, oly édes-ismert,
de én búsan bolyongok, zord utód,
szivembe van egy síró, árnyas álom -
ezt úgy hívom: anyám, azt meg: barátom,
mosolygok s emlékezni sem tudok.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése