Amikor a világ teremtése
befejeződött, az Öregisten szemlét tartott a teremtmények fölött. Kíváncsi volt
rá, hogyan sikerültek. Összeparancsolta a madarakat is. Jöttek is azok
mindenfelől, kicsik és nagyok, ott sűrűsödtek az ég kapuja előtt. Mikor
végignézett rajtuk, akkor látta, hogy mindegyiknek egyforma színű a tolla.
"Ez így nem jó - gondolta magában -, szép színes tollruhát kell nekik
adni." És máris elkezdte festegetni őket. Ott tolakodtak a nagyok, erősek,
hogy minél előbb rájuk kerüljön a sor, és annál szebbek, színesebbek legyenek.
A kicsik félénken összebújtak, úgy vártak a sorukra. Köztük volt a kis búbos
pacsirta is. Amint ott várakozott, egyszer csak azt látta, hogy egy szegény
öregasszony baktat az úton, hátán egy nagy zsákkal. Megbotlott egy ágban,
elesett, és a zsákból szerteszét gurultak a magok, amelyeket összegyűjtögetett
magának. Alig tudott feltápászkodni szegény, és kezdte összekaparni a magvait.
A kis pacsirta odaröppent hozzá:
- Majd én segítek, jóasszony - mondta neki -, te csak ülj le és pihenj, majd én összecsipegetem az eleségedet.
Elkezdte csipegetni a magokat vissza a zsákba. Sok volt nagyon, és bizony öreg este lett, mire elkészült vele. Akkor azt mondta az öregasszonynak:
- Gyere, jóasszony, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, és biztosan hazatalálj. - Ott röpködött előtte, és így kísérte hazáig.
Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, szebbnél szebb tollruhájukban. A kis pacsirta szégyenkezve szállt közéjük. Amikor meglátta az Öregisten, tenyerébe vette, és azt mondta neki:
- Kis pacsirtám, elkéstél. Már elfogyott mind az égi festék. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj! Te segítettél a szegény öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen. Legyen szebb a hangod, mint a többinek, és tudj a magasban röptödben is szépen fütyörészni.
Azóta a szürke kis pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.
- Majd én segítek, jóasszony - mondta neki -, te csak ülj le és pihenj, majd én összecsipegetem az eleségedet.
Elkezdte csipegetni a magokat vissza a zsákba. Sok volt nagyon, és bizony öreg este lett, mire elkészült vele. Akkor azt mondta az öregasszonynak:
- Gyere, jóasszony, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, és biztosan hazatalálj. - Ott röpködött előtte, és így kísérte hazáig.
Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, szebbnél szebb tollruhájukban. A kis pacsirta szégyenkezve szállt közéjük. Amikor meglátta az Öregisten, tenyerébe vette, és azt mondta neki:
- Kis pacsirtám, elkéstél. Már elfogyott mind az égi festék. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj! Te segítettél a szegény öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen. Legyen szebb a hangod, mint a többinek, és tudj a magasban röptödben is szépen fütyörészni.
Azóta a szürke kis pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése