Amíg a pápai líceumban tanult,
Giordano Bruno rájött, hogy nincs isten, és Krisztus – sarlatán.
Ha nem beszél róla, nagy karriert
csinál: maga a pápa is figyelemmel kísérte sorsát, és mindenki dicsérte
rendkívüli képességei.
Bruno azonban úgy döntött, hogy az
embernek csak egy élete van – és nincs sem pokol, sem mennyország -, tehát ha
úgy él, mint egy sunyi gazfickó, szégyell majd este a tükörbe nézni.
Ezért hát fűnek-fának elmesélte
felfedezését.
Ahogy várható is volt, a
hallgatóknak az a százaléka, akik minden időben összekötik a szókimondókat
azokkal, akik ellen beszélnek, feljelentették Bruno érdekes gondolatait a
magasabb hatóságoknál, aminek következtében az inkvizíció kezébe került.
Az inkvizítorok torkon ragadták, és
megkérdezték tőle:
- Megbántad-e?
- Hát, persze, hogy meg! – felelte Bruno.
- És mostantól kezdve igaz katolikus
leszel?
- Hát, persze, hogy az! – felelte Bruno.
Mihelyt azonban kiengedték, nyakába
szedte a lábát, és a kálvinista Svájcban termett. A genfi városkapu előtt
hatalmas tömeg fogadta, a város polgárai, akik nagy feliratokat vittek:
„Éljen Giordano Bruno, a mocskos
pápisták esküdt ellensége!”
Giordano igencsak örvendezett,
nekigyürkőzött, és hozzálátott, hogy megírja könyvét az isten és Krisztus
ellen.
A kálvinista főpapok azonban tüstént
torkon ragadták.
- Emberek, várjatok – szólt Bruno
megdöbbenve -, de hiszen azt beszélik, hogy nálatok szabadon lehet a vallásról
vitázni!
- Ostobaság – mondták a kálvinisták -,
nálunk mindenki szabadon beszélhet a pápa ellen, de a kálvinizmus zászlaját
magasra kell emelni!
- Igazán?
- Úgy bizony. És ha most azonnal nem
jelented ki mindenki előtt, hogy a kálvinizmus az egyedül üdvözítő keresztyén
tanítás, akkor pokolra juttatunk.
Mivel Bruno nagyon jól tudta, hogy
nincsenek ördögök, és ez a fenyegetés azt jelenti, hogy neki befellegzett,
engedelmesen fejet hajtott, és kijelentette, hogy számára a kálvinizmus az
egyedül üdvözítő keresztyén tanítás.
Szabadon bocsátották, és azon
nyomban a hugenottákhoz szökött. Franciaországba. Ott is nagy tömeg várta
feliratokkal:
„Éljen Giordano Bruno, a mocskos
pápisták és az átkozott kálvinisták esküdt ellensége!”
Bruno igencsak örvendezett, és
nekigyürkőzött, hogy tovább írja könyvét az isten és Krisztus ellen.
A hugenották azonban rögtön elkapták
a nyakát. Kiderült, hogy Bruno csupán a pápisták és a kálvinisták ellen írhat,
de semmi esetre sem az isten és Krisztus ellen. Sőt úton-útfélen dicsőítenie
kell őket, éspedig a hugenotta tanítás szellemében. Bruno így szólt:
- Kérem!
És:
- Természetesen!
Ezután szabadon engedték.
Két nappal kiszabadulása után Bruno
már egyetemi tanár volt Oxfordban, és azt magyarázta hallgatóinak, hogy nincs
isten és Krisztus – sarlatán.
Akkor az anglikán egyház érseke
magához hívatta, és így szólt hozzá:
- Becsületedre válik, hogy küzdesz a
mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták és a képmutató hugenották ellen.
Közölnöm kell azonban veled, hogy ha még egy szót kiejtesz isten és Krisztus
ellen, akinek nevében a legigazabb, egyedül üdvözítő anglikán vallást megalapították,
akkor neked befellegzett…
S mivel Bruno nem kívánt a neki
szánt sorsra jutni, beleegyezett, hogy úton-útfélen dicsőíteni fogja az
anglikán egyházat, majd miután szabadon bocsátották, megszökött a lutheránusok
közé.
Most már sz őt fogadók kezében ilyen
szövegű felirat volt:
„ Köszöntjük Giordano Brunot, a
mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták, a képmutató hugenották és a gyűlölt
anglikánok esküdt ellenségét!”
- Jól van, jól van – felelte Bruno az
üdvözlésre, majd megkérdezte: - És megírhatom-e könyvemet isten és Krisztus
ellen?
- Mit beszélsz? – szörnyedtek el a
lutheránusok. – Hiszen éppen isten és Krisztus nevében alapította meg Luther az
egyedül üdvözítő egyházat, az igazi tanítás, a lutheranizmus szellemében.
- Hát ha így áll a helyzet,
viszontlátásra! – nyújtotta kezét Bruno, és visszatért Olaszországba.
- „Ha már úgy is titokban kell
dolgoznom – mondta magában -, akkor legalább olasz földön élek. És ha elkapnak,
azt mondom, hogy mindent megbántam – és kész!
Néhány hónap múlva elfogták, és az
inkvizíció elé állították.
- Szánom-bánom bűneimet – mondta Bruno
-, bocsássatok meg nekem.
- Jól van – felelték az inkvizítorok
-, menj és hirdesd az emberek között az egyedül üdvözítő krisztusi tanítást: a
katolicizmust.
Amikor visszament a cellába
ruháiért, fogolytársai így szóltak hozzá:
- Nos, megértetted, hogy az emberek
miért nem hisznek tanításodban a sarlatán Krisztus ellen?
- Miért? – kérdezte Bruno.
- Mert Krisztus, akár sarlatán, akár
nem, vállalta, hogy keresztre feszítsék. És az emberek hittek neki, nem annyira
a tanításában, hanem azért, mert vállalta a keresztre feszítést mindazért, amit
hirdetett.
Bruno betöltötte az ötvenet. Az élet
szépségei már nem vonzották.
„Hát ha valóban így áll a helyzet –
gondolta magában -, megéri, hogy az embert a máglyán égessék el, hogy halálával
megmentse az emberiséget a sarlatán krisztusi tanításoktól.”
Ezután visszament az
inkvizítorokhoz, és kijelentette, hogy nincs isten, és Krisztus sarlatán.
Az inkvizítorok vállat vontak, és
máglyára küldték. A lángok már Giordano Bruno lábát nyaldosták, amikor az agyán
egy váratlan gondolat futott át:
„Uramisten! – gondolta magában. – És
ha a halálom után az emberek hisznek tanításomban, és minden szavamból dogmát
csinálnak, és minden cselekedetemben szimbólumot látnak, nem fogják-e azokat
megégetni, akik nem úgy gondolkoznak, mint én?”
Ez a gondolat annyira szörnyűnek
látszott számára, és olyan valószínűnek, hogy teli torokból felkiáltott:
- Mindent megbántam! Vegyetek le a
máglyáról!
Sajnos azonban a katonazenekar,
amelyet odarendeltek, olyan hangosan játszott, hogy Bruno utolsó szavait senki
sem hallotta meg.
/Ford.: Karig Sára/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése