Olivier Wendell Holmes: Az utolsó levél

 

Egyszer még láttam őt,
elment ajtónk előtt,
s azóta itt
hangos az utcakő,
botjával mindig ő
botladozik.

Mondják, hogy delelőben,
míg a metsző Idő nem
nyeste le még,
a kisbíró sem ismert
a városban ily embert,
jó volt s derék.

Most utcákon bolyong
s akárkit lát, borong
sápadtan ott,
fejét csóválja rá,
minthogyha mondaná:
"Már mind halott."

Mohos márvány tapad ma
sok rég csókolt ajakra,
lehullt szirom,
s a kedves neveket rég
hideg kövekre vésték
a sírokon.

Nagyanyó emlegette
- most már szegény öregre
sírhant borul -:
római volt az orra
s orcája: mintha hóra
rózsa hull.

Most orra vézna lett,
arcát támasztja meg,
száraz karó,
hátán púp, s búskomor
nevetése is oly
kopogó.

Tudom, bűnös dolog,
hogy rajta mulatok
most itt, de hát
a háromszög-kalapja és
a térdnadrágja, az egész
olyan csudák!

S ha én lennék talán
az utolsó levél a fán
egy tavaszon,
mint én most, csak nevessenek
a vén gallyon, amelybe meg-
kapaszkodom.

/Ford.: Görgey Gábor/