Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
és ez legyen a búcsuszóm:
igazat mondtál énnekem,
bús álom az én életem:
eltűnt reményem csillaga,
mindegy, nappal vagy éjszaka,
való volt-e vagy látomány,
ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
álomba ködlő furcsa álom.
Állok a viharzó part előtt,
a tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
a könnyű, semmi porszemek
és könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem, bárhogy fogom,
a porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
álomba ködlő furcsa álom?
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése