Edgar Allan Poe: Álomország

Bús, magányos úton át,
hol jó lélek sohse járt,
hol az Éj, egy ős eidólon
fenn uralg gyász-színű trónon,
most érkeztem épp, egy távol
ködös Óperenciából,
világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
túl időn - túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
szurdok, mosás, titán-bozót,
formákkal, miket senki sem sejt,
mert a harmat mindent elrejt:
part nélküli tengerek,
s rájuk hulló meredek:
tengerek, mik nem hevernek,
tűz-egekre habot vernek:
tavak, melyek hányják folyton
holt vizük, mely holt és zordon,
hűs vizük, mely halk és fáradt
s rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik így folyton
holt vizet, mely holt és zordon,
hűs vizet, mely halk és fáradt
s lengetnek gyenge liljomszálat:
e hegyeknél - e folyóknál,
lassan, egyre mormolóknál -
vak bozótnál s hol a rossz
béka és gyík táboroz -
e lápoknál és tarlóknál,
hol a ghoul jár -
mindez átokvert helyekben
minden méla szögeletben -
rémült utas mit lel itt?
Múltja leples rémeit. -
Szemfedős formákat, mellyek
sóhajtanak, s továbbmennek,
holt barátaiét, kik rég be-
költöztek a földbe - s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj,
ez nyugtató és enyhe táj,
s a sötét és árny-imádó
és a csupán árnyat látó
szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
az utas benne nem bír, nem mer,
s titkát halandó gyenge szem
nem issza tárva sohasem,
mert tiltja szigorú királya
rojtos pillát emelni rája.
S a vándor itt csak lopva lát
fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át,
hol jó lélek sohse járt,
hol az Éj, egy ős eidólon,
fenn uralg gyász-színű trónon,
most érkeztem épp, e távol
ködös Óperenciából.

/Ford.: Babits Mihály/