Ó, hogy éreztem egykor, mi a válás.
Most is tudom: egy szörnyű, bús, megoldott
valami, mely a régi és a hálás
multat mutatja s széttépi a csokrot.
Ó hogy bámultam búsan-elfogottan,
azt, mi maraszt és híva is meneszt,
mint hogyha minden asszony állna ottan,
s kicsiny, fehér, nem láttam mást, csak ezt:
egy intést, amely már nem is nekem szól,
és int tovább -, a messze és a döbbent
távol ködét – tán a szilvafalombról
egy gyors kakukfit, mely tovaröppent.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése